Kategória: Fókuszban

Grecsó Krisztián: Tudni repülni

Az írás egy tíz részből álló sorozat része, amely a Városháza parkban álló „Pesti nők 1956” kiállításhoz kapcsolódóan született.


Hogy megérte-e, minden műszak után hazafelé ezt kérdezem magamtól először, kifordulok a Világítástechnika komor udvarából, intek a portásnak, nem fogadja, sétálok haza a dermedt utcán, összehúzom magamon a kabátot, de nincsen válasz, illetve, ha van, nem akarom tudni, hát másra gondolok, valami jóra, próbálok emlékezni a gyönyörű, sportos lépteimre, ahogy a kosár előtt elrugaszkodtam, és csak emelkedtem, szálltam, magamat is meglepve, hogy még mindig tart az a végtelen pillanat, ahogy a labdával a kezemben emelkedem, de hát csak el kellett hinni, hogy képes vagyok rá, csak meg kellett győznöm az izmaimat, hogy tudják ezt, édes Istenem, sosem voltam olyan boldog, mint ott, a levegőben, amikor még nem volt meg a pont, nem volt biztos a kosár, de én már hasítottam az eget, és ez, hogy tudok repülni, az utcán is látszott rajtam, nem azért szerettek úgy a srácok, nem azért néztek meg, mert csinos voltam, más lányok, olyan sokan voltak a világnál is szebbek, de nem tudtak repülni, nem szakadtak el soha úgy a földtől, mint én, és talán ez hozta, a lebegős aurám, hogy a pártházi srácok is elfogadták tőlem a csitítást, a nyugtató szót, a saját anyuktól elszöktek, hogy beálljanak harcolni, de ha én szóltam, vigyáztak magukra, ami persze nem jelentett semmit, amikor visszajöttek az oroszok, nem volt ilyen mondat, nem volt értelme „vigyázni magadra”, jaj, vajon, mikor felejtettem el röpülni, mikor múlt el a tagjaimból az elrugaszkodás rutinja, vajon a Korányi szamizdatos pincéinek légómelegében, a levegőtlen stencil-akolban, vagy csak a három év börtön vitte el, végül is mindegy, talán akkor is elmúlt volna, ha félrenézek, mint oly sokan, akik meg akartak ijedni az anyjuktól, az anyai pofontól, akik nem mertek eljönni a pártházba, a Lenin körútra, milyen mulatságos, annyira megszoktuk, hogy még a forradalom röpke hete alatt is így mondtuk, pedig legalább abban a néhány napban nem kellett volna Leninezni, a többiek a Csengery utca, a Hársfa utca, a Wesselényi csoport, a Thököly útiak egyik sem az ótvar kommunista nevén szerepelt, de mi ott maradtunk a Lenin körúton, mintha mi lettünk volna legjózanabbak, pedig csak a megszokás tette, nem volt ebben előrelátás, időutazás, de legalább azok, akiket nem zártak be, nem kellett, hogy vigyázzanak a szájukra, nem szaladt ki rajta semmi terhelő, amikor a forradalom után úgy tettek, mintha nem történt volna semmi, aztán szépen sorban férjhez mentek, meg gyereket szültek, és olyanok lettek, mint azok a budai úri asszonyok, akiket úgy gyűlöltek, akik kártyáztak meg konyakoztak a forradalom alatt, akik azt mondták, budainak lenni világnézet, amitől mindig is felfordult a gyomrom, pedig akkor még nem is tudtam, amit a börtönévek alatt, a lassan mocorgó éjszakában hallottam, hogy ezt Márai nem is úgy mondta, két hétig Vecsei tanárnővel voltam egy zárkában, de szétszedtek minket, mert volt szemük rá, ha valakik szeretik egymást, azt mindjárt kiszúrták, és betettek olyanhoz, akit gyűlölsz, hogy minden perc maga legyen a pokol, de Vecsei tanárnőt akkor sem feledem, hogy Márai ezt a nyilasokra mondta, hát így világnézet, kérem, meg úgy, hogy feledni szépen mindent, aztán nem köszönni, észre sem venni, levegőnek nézni, akik nem tudja „igazolni” az elmúlt három évét, aki nyilván amnesztiával szabadult, tehát szükségszerűen és feltétlenül besúgó, és akkor megint hogy jutottam ide a repüléstől, az izmok gyönyörű munkájától, ahogy feszülnek a huzalok, de hiszen talán még képes lennék rá, ha biztosan tudnám, hogy nem lát senki, ha lenne olyan hely a világon, ahol nem lesnek, hallgatóznak, nem gyűlik rólam a kartoték adat, akkor megpróbálhatnék, egy erdő alatt talán, vagy egy végtelen mezőn, még egyszer futni, egyre gyorsabban, eleinte trappolva, asszonyosan, aztán egyre könnyedébben, elhagyva csalódást, magányt, lámpagyárat, börtönéveket, gyorsabban futva az időnél, hogy nem kelljen újra és újra megkérdezni, megérte-e, hogy ha tudom, ezt jelenti hősnek lenni, akkor maradok-e egészen a harcok legvégéig, amikor már a hülye is látta, hogy nincsen esélyünk, hogy akkor felteszem-e az utolsó ebédet a harcosoknak, összevágom-e még azt a néhány fej hagymát, hogy ehessenek valamit azok, akiket nem lőttek le, mint a kutyát, vagy próbálom menteni az irhámat, és férjhez megyek, meg gyereket szülök, és olyan leszek, mint azok a budai úri asszonyok, akiket mindig is utáltam, és nem csak úgy teszek, hanem tényleg el is hiszem, hogy az vagyok; de csitt, most, ahogy erre gondolok, végtelen fáradtság vesz rajtam erőt, ha ebből a kettőből kell választani, akkor nincs értelme azt kérdezni, jól döntöttem-e, hiszen így legalább patyolat a szívem, és emlékszik, van egy örök kincse, tudja, hogy valaha, egykor, én, Veres Éva tudtam röpülni.


(Ez a belső monológ fikció. Veres Éva hősiességét, példáját mint metaforát igyekeztem használni. Minden más: kételyek, konkrétumok a képzelet szüleménye.)

_______________

Az írás egy tíz részből álló sorozat része, amely a Városháza parkban álló Pesti nők 1956 kiállításhoz kapcsolódóan született.

Felkért írók: Cserna-Szabó András, Grecsó Krisztián, Fehér Renátó, Karafiáth Orsolya Kiss Noémi, Kiss Tibor Noé, Krusovszky Dénes, Mán-Várhegy Réka, Szabó T. Anna és Száraz Miklós György.

Borítókép: Vigadó (Molotov) tér, szovjet repülős emlékmű, háttérben a Vigadó épülete. Forrás: Fortepan/Pesti Srác

Ahány magyar, ahány budapesti, annyi történet 1956-ról. Azokról a napokról sokféle emléket, örömöt és fájdalmat, boldogságot és szomorúságot őrzünk. A történeteink ma is elevenen élnek: jelen vannak a Széna téren áthaladó villamosok suhanásában, a Corvin köz emléktábláin, a 301-es parcella csendjében, a józsefvárosi házfalak golyónyomaiban,
a Magyar Rádió hullámhosszain. Őrizzük és óvjuk a forradalmárok tetteinek emlékét, tiszteljük az itthon maradottak és az
emigrációba kényszerülők hazaszeretetét.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc a magyar nők, a pesti nők története is. A pesti nők is hősiesen vállaltak minden kockázatot, minden terhet, nyomtatták és terjesztették a röpiratokat. Ott álltak ők is a fegyveres őrszolgálatban, gyógyították a sebesülteket. A pesti nők is a végsőkig harcoltak. És közülük sokaknak sorsa lett a menekülés, sokan töltöttek éveket rideg börtönökben, sokukat hurcolta meg az elnyomó hatalom.

Ennyi évvel később sebeket gyógyítani nem lehet, de méltón emlékeznünk kötelesség. Budapest Főváros Önkormányzata egy arcképkiállítással tiszteleg az 1956-os pesti nők előtt.

A kiállításon természetesen nem tudunk mindenkit bemutatni, de reményeink szerint az egyes sorsok, a forradalomba történő
megérkezésük sokféle útjában felvillanthatjuk 1956 gazdagságát. Valljuk a sorokat és a gondolatokat, melyek az Élünk című illegális lapnak az 1956. december 4-i „Asszonyok tüntetésére” vonatkozó felhívásában áll: „Neveteket megőrzik a fiúk és unokák és hálás, könnyes örömmel emlékeznek majd Rátok az eljövendő szabad századok!”

A névsor, a kiállítás képanyagának összeállításában, továbbá az emlékezetek megírásában Pető Andrea, Eörsi László és Rainer M. János történészek alkotta szakértői bizottság volt segítségünkre.

Éljenek az ’56-os pesti hősnők és hősök, éljen a magyar szabadság!

A KIÁLLÍTÁS MEGTEKINTHETŐ NOVEMBER 16-IG.

Kapcsolódó tartalmak