Idén minden nyári hétvégén megnyitják a pesti alsórakpartot: a bringával és gyalog közlekedőké a Duna-part. Nem csak sétálni vagy akár sportolni érdemes lejönni ide, hanem felfedezni azokat a várostörténeti emlékeket, amiket máskor nem nagyon lehet. Most, hogy nem dübörög az autóforgalom a hátunk mögött észrevehetünk számos olyan apróságot, amelyek máskor talán elkerülték a figyelmünket. Városnéző sétánkat a Vásárcsarnok „titkos” bejáratától kezdtük, és most kicsivel odébb, Boldog Salkaházi Sára és Bernovits Vilma emléktáblájánál állunk meg.
Fotó: Zubreczki Dávid
A budapesti alsórakpartok egyes szakaszai 2010-ben kaptak nevet olyan személyekről, akik a II. világháború idején embermentő tevékenységet folytattak. A Szabadság híd és a Közraktár utca közti részt nem véletlenül nevezték el Salkaházi Sáráról – őt ugyanis 1944 decemberében itt lőtték le a nyilasok.
A későbbi apácanővér már ifjú korában is kiállt az igazáért: azért veszítette el tanítói állását Kassán, mert a trianoni döntés után nem volt hajlandó felesküdni Csehszlovákiára. Rövid újságírói pályafutása után talált rá a Szociális Testvérek Társaságára, és hamarosan, mint a rend tagja folytatja munkáját: lapot szerkesztett, karitászt vezetett, felügyelte a szegényházat és persze tanított. Misszióra készült Brazíliába, de a történelem közbeszólt. Budapesten érte a német megszállás, mely alatt az egész rend azon dolgozott, hogy minél több üldözött embert mentsen meg. Legalább ezren köszönhetik nekik az életüket.
A társaság minden házában hamis papírokkal bújtatták a menekülteket. Többek közt a közeli Bokréta utcai Katolikus Nővédő Otthonban is, ahol a zsidók után kutató nyilasok négy „gyanús személyt” vettek őrizetbe, s velük együtt Bernovits Vilma hitoktatót is. Sára nővér csak az erőszakos házkutatás végére ért oda, akár el is menekülhetett volna, de akkor is kiállt az igaza mellett. Valamennyiüket a folyópartra hurcolták, és a Fővámház aljában a Dunába lőtték. Salkaházi Sárát 2006-ban a Bazilika előtt, a Szent István téren avatták boldoggá. 1083 óta – vagyis több mint kilencszáz év után – ez volt az első eset, hogy valakinek a szenté vagy boldoggá avatását Magyarországon celebrálták.
Egy emléktába elsődleges feladata nem az, hogy koszorúkat lehessen elhelyezni alatta, hanem hogy – nevéhez méltón – emlékeztesse valamire az arra járókat. Ezt a szerepét viszont csak akkor tudja betölteni, ha járnak is arra az emberek, hiszen autóból senki sem böngész feliratokat.
Ha arra sétálunk valamelyik hétvégen, emlékezzünk kicsit a két embermentőre.
