A cellában csíkos félhomály, a rácsok között alig bújik át a napsugár. Hatan ülnek az emeletes ágyakon. A szűk helyiségben a pacalleves, a dohányfüst és az izzadság szaga keveredik. Francialeckét vettek, énekeltek, tornáztak, takarítottak, most csak kézimunkáznak fáradtan, lassan: gombot varrnak és foltoznak. Csak nagyritkán szól valamelyikük, a régi szép időkről beszélgetnek, amikor még kint voltak. Természetesen a férjek az elsőszámú téma, évek óta élnek férfi nélkül.
Gizella azt mondja, az ő Ferije nagyon szigorú ember volt, nem tűrte, ha túl rövid a szoknyája. Ha meg ki volt rúzsozva a szája, a Feri elővette a zsebkendőjét, és szépen letörölte a rúzst az ajkáról.
Sokáig csend van, aztán Júlia szólal meg.
A Laci milyen szép ember volt… Mint egy Tarzan, úgy festett, mikor a háború után hazafelé eveztünk a Dunán. Félholtra vertek ’49-ben, akkor rávallottam a Lacira. Úsztam a véremben… Megtörtem, bevallom. Nagyon szégyellem. Igaz, ’44-ben meg a Laci vallott énrám a Margit körúton, akkor őt verték félholtra. A maga férjének a csürhéje verte félholtra, csak hogy egyértelmű legyen – néz Júlia szigorúan Gizellára.
Júlia idegességében megszúrja a tűvel az ujját, kibuggyan egy csepp vér, a nő felszisszen.
Ugyan – legyint Gizella –, a maga férje soha nem lesz kommunista miniszter, ha a nyilas bátyja meg nem menti akkor. Ezt maga soha ne felejtse el, a maga Tarzanját tarkón lőtték volna még ’44-ben. Ha nincs az Endre, a bátyja. Nyilas kormánybiztos volt, csak tudom, a férjem nevezte ki, és mi a kinevezéseket mindig alaposan megbeszéltük otthon – mondja büszkén Gizella. – Micsoda fess ember volt ez az Endre, többször járt nálunk vendégségben. Úgy hallottam, most Németországban él. Állítólag az amcsik elkapták, de éppen a maga nagyhatalmú és véreskezű férje segített neki megúszni a népbíróságot. Kéz kezet mos.
Az én férjem soha nem segített volna egy nácinak, még ha az édesbátyja, akkor sem. Az én férjem, kérem, Spanyolországban harcolt a nacionalisták ellen – mondja Júlia mérgesen.
De fönn hordja az orrát valaki! – emeli fel a hangját Gizella. – Hát az biztos, hogy az én Ferimnek nem segített. Azt fellógatták, amikor a maga férje volt a belügyminiszter. Engem maga leköphet, Júlia, de az egyszer fix, hogy az én férjem a bolsevikok ellen harcolt, és ha nem lennének itt ezek a nyomorult szovjetek, talán egyikünk sem ülne most itt. Egyetértünk?
Én magával semmiben sem értek egyet, Gizella, még abban sem, hogy a Föld kerek… – kiabálja Júlia.
Halkabban, mert mindjárt bejön Piroska – mondja aggódva Erzsébet, az egykori apáca.
Csitt, csitt – mondja jobb mutatóujját ajkára illesztve Judit, egy katonatiszt felesége.
Ezt már annyiszor megbeszéltétek – mondja a volt köztársasági elnök neje.
Ekkor lép be Piroska, a smasszernő. Száznyolcvan centis asszonyi óriás. Kezében kivételesen nem gumibot, hanem kanál és pléhtányér.
Rajkné, Szálasiné, csönd lögyön! Kuss lögyön mind, fasiszta ribancok! Az embör lánya mán mög se ozsonnyázhat békibe’? – ordítja. – Őzpörkült szegfűgombával – mondja aztán mosolyogva. – A sógorom vadász, ő hozta…
Az ajtó hangosan becsapódik Piroska mögött.
Nyomja, kedveském – mondja halkan a sarokban a cella hatodik lakója. Igaz, ő csupán ennyit tud magyarul. Francia nőgyógyász orvosnő. Hogyan került ide? Senki se tudja.
_______________
Az írás egy tíz részből álló sorozat része, amely a Városháza parkban álló Pesti nők 1956 kiállításhoz kapcsolódóan született. Az írások a Kult rovatban jelennek meg október 22-től.
Felkért írók: Cserna-Szabó András, Grecsó Krisztián, Fehér Renátó, Karafiáth Orsolya Kiss Noémi, Kiss Tibor Noé, Krusovszky Dénes, Mán-Várhegy Réka, Szabó T. Anna és Száraz Miklós György
A kiállításhoz kapcsolódóan készített podcastunk ITT hallgatható meg.
Ahány magyar, ahány budapesti, annyi történet 1956-ról. Azokról a napokról sokféle emléket, örömöt és fájdalmat, boldogságot és szomorúságot őrzünk. A történeteink ma is elevenen élnek: jelen vannak a Széna téren áthaladó villamosok suhanásában, a Corvin köz emléktábláin, a 301-es parcella csendjében, a józsefvárosi házfalak golyónyomaiban,
a Magyar Rádió hullámhosszain. Őrizzük és óvjuk a forradalmárok tetteinek emlékét, tiszteljük az itthon maradottak és az
emigrációba kényszerülők hazaszeretetét.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc a magyar nők, a pesti nők története is. A pesti nők is hősiesen vállaltak minden kockázatot, minden terhet, nyomtatták és terjesztették a röpiratokat. Ott álltak ők is a fegyveres őrszolgálatban, gyógyították a sebesülteket. A pesti nők is a végsőkig harcoltak. És közülük sokaknak sorsa lett a menekülés, sokan töltöttek éveket rideg börtönökben, sokukat hurcolta meg az elnyomó hatalom.
Ennyi évvel később sebeket gyógyítani nem lehet, de méltón emlékeznünk kötelesség. Budapest Főváros Önkormányzata egy arcképkiállítással tiszteleg az 1956-os pesti nők előtt.
A kiállításon természetesen nem tudunk mindenkit bemutatni, de reményeink szerint az egyes sorsok, a forradalomba történő
megérkezésük sokféle útjában felvillanthatjuk 1956 gazdagságát. Valljuk a sorokat és a gondolatokat, melyek az Élünk című illegális lapnak az 1956. december 4-i „Asszonyok tüntetésére” vonatkozó felhívásában áll: „Neveteket megőrzik a fiúk és unokák és hálás, könnyes örömmel emlékeznek majd Rátok az eljövendő szabad századok!”
A névsor, a kiállítás képanyagának összeállításában, továbbá az emlékezetek megírásában Pető Andrea, Eörsi László és Rainer M. János történészek alkotta szakértői bizottság volt segítségünkre.
Éljenek az ’56-os pesti hősnők és hősök, éljen a magyar szabadság!
A KIÁLLÍTÁS MEGTEKINTHETŐ NOVEMBER 16-IG.
