A Szent Atom Kísérleti Színház magyar történelmet feldolgozó előadássorozatának legújabb darabja a Havrilláné, amelyet már a főpróbát követően is több orgánum elviselhetetlennek nevezett, ennek ellenére a jegyek hónapokra előre elfogytak. Az előadás a beharangozó szerint betekintést nyújt egy 1956-os hős történetébe, de a Szent Atomot ismerve sejthetjük, hogy inkább összezavarodva térünk majd haza.
Egy résnyire nyitott vaskapun kell egymás után beszuszakolnunk magunkat a kiszuperált laktanyaudvarra. A nap éppen lement, a félhomályba burkolózó udvart feltehetően a fölénk tornyosuló sötétszürke falak miatt érzékeljük fojtogatóan szűknek. Nem nagy meglepetés, hogy nincsenek kényelmes ülőhelyek, a hátsó sor a falhoz szorítva állva marad, a szerencsésebbek törött lábú székeken egyensúlyoznak, a többség alacsony lócákon kucorog nézőtársaival összetapadva. Az előadás kezdetén megjelenik két katonaszerű alak, lassan átvonulnak az udvaron, az egyik megbotlik egy kődarabban, majd ráordít a közelében ülő nézőkre – „Csend legyen!” –, amitől mindannyian összerezzenünk. Ez a következő negyedórában még két-háromszor megismétlődik.
Aztán rongyos alakok tűnnek fel, jönnek-mennek, egyre többen lesznek, maszatos arcok, piszkos kezek, borzas fejek, a darab leírásából tudjuk, hogy ők a csavargók, az árvák, a félárvák és az elvált férjük nevét viselők kórusa, de aki arra számít, hogy énekelni fognak, annak csalódnia kell. Mindenesetre sorokba rendeződnek, közös koreográfia szerint táncolnak és tátognak, mintha egy musical nagyjelenetét látnánk. Halljuk a lábak dobogását, a levegővételeket, csak a dal nem szól. Időnként kiválik egy-egy nő, szólót „énekel”, ilyenkor azt hihetjük, ő lesz a címszereplő, de aztán eltűnik. Ahogy átevezünk a következő jelenetbe, a színészek mozgása egyre vontatottabbá válik. Most a Lámpagyárban vagyunk, itt már nem csavargók, hanem munkások táncolnak és tátognak, és csak egy idő után tűnik fel, hogy a díszletek hátterében egy másik történet zajlik: egy fiatal szőke lány a városba költözik, férjhez megy, dolgozik, emberekkel találkozik, eszik, alszik, gyereket szül, elválik, dolgozik – a színésznő mindezt pantomimes eszközökkel adja a tudtunkra, már amennyire ez jelen körülmények között lehetséges.
Néha mintha más történeteket is eljátszanának a színészek itt-ott a háttérben, csak akkora a jövés-menés, és olyan sokan vannak a színpadon, hogy lehetetlen ezeket követni. Aztán váratlanul kitör a forradalom, ezt az időszakot csupán néhány rendkívül szuggesztív élőképben látjuk. Egy-egy pillanatra felvillannak a nagy reflektorok, és a színészek felelevenítenek egy-egy közismertebb fényképet. Így jelenik meg az a kép is, amelyen címszereplőnk és kolléganője gépfegyverrel a kezében állnak a Vajdahunyad utcai bázison és egymásra nevetnek. Aztán újra sötét lesz, a két lány arcát már csak elemlámpával világítják meg.
Ezután a darab végéig marad a sötét, így nagyrészt nem tudhatjuk, mi zajlik a szemünk előtt. Egy idő után feltűnhet, hogy a lélegzetvételeink mintha a színészekét követné, akik hangosan és ziláltan szuszognak, mindez olyan sokáig tart, hogy óhatatlanul a hatása alá kerülünk. A félhomályból egy idő után kibontakozik egy börtöncella, amit csupán néhány gyertya világít meg. Négy nő él ebbe a cellába zárva, nézzük, ahogy fekszenek, ülnek, állnak, olvasnak, de közben a színpad továbbra is sötétben maradó részén sem szűnik a mozgás és a zaklatott szuszogás. Valaki hosszan sikolt, aztán mások a hangok alapján fémtárgyakat és csöveket ütögetnek, majd megint mások is visítanak. Mindez mintha már napok óta tartana. Meglepetten figyelek fel rá, hogy a közelemben ülők is visítanak, ráadásul, ami a leginkább zavarba ejt, hogy én magam is így teszek, miközben azon gondolkozom, hogy tömegpszichózis áldozata vagyok. Valaki azt kiáltja mellettem, hogy „Tényleg ki fogják végezni! Tényleg ki fogják végezni!”. Az előadás kétségtelenül eléri célját, a nézők magukon kívül vannak. A közös jajgatás kétségtelenül közelebb visz valamihez, de nem tudom, mi az.
Hogy ezek után mi történik, arra nem emlékszem. A darab végén egy nő mászik felfelé a laktanya falán, szőke haja sárgán világít a reflektor fényében.
_________________________
Az írás egy tíz részből álló sorozat része, amely a Városháza parkban 2020 november 16-ig látható Pesti nők 1956 kiállításhoz kapcsolódóan született. A novellák az Énbudapestem oldalon a Kult rovatban jelennek meg.
Felkért írók: Cserna-Szabó András, Grecsó Krisztián, Fehér Renátó, Karafiáth Orsolya Kiss Noémi, Kiss Tibor Noé, Krusovszky Dénes, Mán-Várhegy Réka, Szabó T. Anna és Száraz Miklós György.
A kiállításhoz kapcsolódóan készített podcastunk ITT hallgatható meg, a kurátorokkal készített videónk pedig ITT nézhető meg.
_________________________
Ahány magyar, ahány budapesti, annyi történet 1956-ról. Azokról a napokról sokféle emléket, örömöt és fájdalmat, boldogságot és szomorúságot őrzünk. A történeteink ma is elevenen élnek: jelen vannak a Széna téren áthaladó villamosok suhanásában, a Corvin köz emléktábláin, a 301-es parcella csendjében, a józsefvárosi házfalak golyónyomaiban,
a Magyar Rádió hullámhosszain. Őrizzük és óvjuk a forradalmárok tetteinek emlékét, tiszteljük az itthon maradottak és az
emigrációba kényszerülők hazaszeretetét.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc a magyar nők, a pesti nők története is. A pesti nők is hősiesen vállaltak minden kockázatot, minden terhet, nyomtatták és terjesztették a röpiratokat. Ott álltak ők is a fegyveres őrszolgálatban, gyógyították a sebesülteket. A pesti nők is a végsőkig harcoltak. És közülük sokaknak sorsa lett a menekülés, sokan töltöttek éveket rideg börtönökben, sokukat hurcolta meg az elnyomó hatalom.
Ennyi évvel később sebeket gyógyítani nem lehet, de méltón emlékeznünk kötelesség. Budapest Főváros Önkormányzata egy arcképkiállítással tiszteleg az 1956-os pesti nők előtt.
A kiállításon természetesen nem tudunk mindenkit bemutatni, de reményeink szerint az egyes sorsok, a forradalomba történő
megérkezésük sokféle útjában felvillanthatjuk 1956 gazdagságát. Valljuk a sorokat és a gondolatokat, melyek az Élünk című illegális lapnak az 1956. december 4-i „Asszonyok tüntetésére” vonatkozó felhívásában áll: „Neveteket megőrzik a fiúk és unokák és hálás, könnyes örömmel emlékeznek majd Rátok az eljövendő szabad századok!”
A névsor, a kiállítás képanyagának összeállításában, továbbá az emlékezetek megírásában Pető Andrea, Eörsi László és Rainer M. János történészek alkotta szakértői bizottság volt segítségünkre.
Éljenek az ’56-os pesti hősnők és hősök, éljen a magyar szabadság!
A KIÁLLÍTÁS MEGTEKINTHETŐ NOVEMBER 16-IG.
Borítókép: 1956., Erzsébet (Lenin) körút, Royal szálló, a Vörös Csillag mozi bejárata. (Fortepan/Nagy Gyula)
