„A múlt nem tágít, és jelenné válik” – Vámos Miklós Budapestről

„A múlt nem tágít, és jelenné válik” – Vámos Miklós Budapestről

L. Horváth Katalin cikke.

A regény címe első olvasatra pusztán szójátéknak tűnhet. Mint a könyv ismertetőjéből is kiderül, egy félrehallásból adódik: Az egyik szereplő, a negyvenes éveiben járó, Angliában élő francia Linda, Dunapestnek érti a magyar főváros nevét. Ez a félrehallás-félreértés aztán a cselekmény kibontakozása során többszörösen is szimbolikussá lesz. Linda Budapesten megismerkedik egy huszonéves lánnyal, Tóth Julival, és két harmincas fiatalemberrel. A lány meghívja magához az 1930-as évek végén épült házba, a Pozsonyi út 38–40.-be. A patinás épület múltja és jelene köti össze a filmszerűen építkező, egyfelől történelmi tényeken alapuló, másfelől fikciós regény cselekményének két szálát.

Fotó: Bódis Krisztián

A Dunapark házat, a kávéházáról híressé vált Bauhaus épületegyüttest kora legelegánsabb luxusbérpalotájaként tartották számon. Pinceszintje 1938-tól óvóhelyül szolgált. A Pozsonyi út 38. 1944-ben csillagos ház volt, a 40. pedig svájci védettséget élvezett. Carl Lutz svájci alkonzul és Raoul Wallenberg svéd követségi titkár is felbukkan a regényben – ők ketten zsidók tízezreit mentették meg 1944-ben. A történelmi alakok és a ház valós lakói (Hatvany Lajos, Hofstätter Béla, Heltai Jenő, Szép Ernő) keverednek a kitalált szereplőkkel, a váltakozó, egymásba úszó idősíkok, a cselekmény valós és elképzelt elemei egybeforrasztják a múltat és a jelent. A Duna az a helyszín, ahol például kielboatozhatott a lakosság; egy időben a Pozsonyi út 38–40.-ben menedékjogot kapott üldözöttek csak az épület tetőteraszáról gyönyörködhettek a folyó látványában, csak ott szívhatták magukba a friss dunai levegőt. És a Duna-part a XX. századi magyar történelem tragédiájának helyszíne, hullámtömegsír is: a nyilasok a Szent István park közelében lőtték a folyóba pesti zsidók sokaságát.

„Budapesti vagyok, magyar író, bizonyos számú zsidó felmenővel. De ugyanakkor világpolgár voltam mindig, amikor a határok nem voltak átjárhatóak, akkor lélekben. Éltem több hónapig Franciaországban a hetvenes évek végén, fontolgattam, kint kéne maradnom, a szabadságot választva. De hazajöttem. Éltem aztán több évig New Havenben (Connecticut), a Yale egyetem tág értelemben vett campusán. Remekül beilleszkedtem, volt több professzori megbízatásom, írhattam napi- és hetilapokba, játszották a darabjaimat. Már-már úgy éreztem, sose térek vissza Budapestre. Szerencsére jött a rendszerváltozás, azt nekem látnom kell, különben is, ha nincs szocializmus, ami miatt kint akartam lenni, itthon a helyem.

Fotó: Bódis Krisztián

Legjobban a Duna nevű folyó két partján érzem magam. Sokat üldögélek egy kávéházban a Szent István parkban, és egy stégen a túlparton, Pünkösdfürdő tájékán. A Duna a számomra legfontosabb földrajzi elem. Fejemben József Attila vonatkozó verseinek sorai zenélnek, fülemben a víz százféle csobaja muzsikál. Dunának, Oltnak egy a hangja, írta ő, pedig nem egészen. A Dunáé egészen különleges. Igyekszem nem azokra a borzalmakra gondolni, amelyek ezeken a rakpartokon történtek. Mint a Dunapest bizonyítja, nem mindig sikerül”

– mondja a városhoz fűződő viszonyáról Vámos Miklós.

Az író, gondolom, akarva-akaratlanul ugyanúgy merít a közös kultúrkincsből, mint az összes többi alkotó. De vajon megengedi-e magának Vámos, hogy szakmai fogásokat is átvegyen kedvenc szerzőjétől? „Fogások csak a szakmányban gyártott, iparitermék-szerű könyvek szerzői számára vannak. A szépirodalomban minden téma megkeresi (szerencsés esetben az író segítségével) a maga szerkezetét, irályát, trükkjeit. Ez jó hír. Az nem, hogy emiatt minden új regénynél a semmiből kell indulnia az olyasfajta szerzőnek, amilyen én vagyok” – fogalmaz.

Kép forrása: Athenaeum Kiadó

A Dunapest története azzal kezdődött, hogy a szerző elment megnézni egy, a Pozsonyi út 38–40.-ben meghirdetett lakást. A lépcsőházban feliratot látott: A házat Hofstätter Béla és társa tervezte, a hatvani cukorgyár nyugdíjpénztárának megrendelésére. Felment a lakásba, ahol egy idős házaspár fogadta. Mindkettőjük alkarján tetovált számok voltak – a náci haláltáborok mementói. Úgy érezte, a ház históriája, lakói élete regénytéma. Aztán csaknem negyven évig várt a könyv megírásával.

Bevillan egy erős emlékkép 2004-ből: a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont megnyitóján felolvas az áldozatok végeláthatatlan névsorából, és kenguru bébihordozóban csüng rajta az egyik fia. Kíváncsi vagyok, hol tartott akkor a regény érlelésében, többletmotivációt adott-e, hogy túl az ötvenen másodszorra is apa lett.

Fotó: Bódis Krisztián

„A Dunapest alapötletét 1979-ben találtam, azaz szembejött. De idáig tartott, mire nekiláttam. Rám minden hat, amit átélek, de fentiek szellemében ebből csak az kerül a szövegeimbe (méghozzá áttételekkel), amit az adott téma és annak valamiféle üzenete, sugallata – jó, mondanivalója – belehív”

– mondja a szerző.

Felvetem az orosz Vlagyimir Jakovlev gondolatát, miszerint mindnyájan áldozatok és hóhérok unokái vagyunk, s ha a családunkban nem voltak sem hóhérok, sem áldozatok, akkor biztosan vannak titkok. Érdekel, Vámost foglalkoztatja-e újabb regénybe kívánkozó közös titkunk.

„Mint sok munkámból kiderül, holokausztban háromnegyedig kipusztított családba születtem. Továbbá apám Rajk László egyik titkára volt a sok közül. Az anyai ág férfi tagjai asztalosok voltak, műhelyüket és házukat államosították, magyarán elvették. Ezeket nem nevezném titoknak, és főleg nem közösnek, mindig vannak elvevők, és vannak áldozatok. Én amúgy az emberek viselkedését csodálom szeretettel, figyelemmel, olykor borzalommal. Ennyit tudok erről, meg azt, hogy a jövő kiszámíthatatlan, az enyém is.”

A szerző egy interjúban azt mondta, szüksége van arra, hogy elhiggye: ha ezt vagy azt a témát megírja, akkor majd azoknak, akik elolvassák, valamiképpen egy kicsit jobb lesz. Arra nézvést, hogyan és mennyivel, nincs támpontja, de gyerekesen és vallásos módon hinnie kell abban, hogy így lesz. Mostanában mennyire kell győzködnie magát, hogy ne veszítse el a hitét? – kérdezem.

„Ez nem így megy. Ha egy ötletet (gondolatot, témát) munkába próbálok venni, kell, hogy beleszeressek, de nagyon. Ez a Dunapestnél a szokottnál is erősebb volt. Amikor megtörténik, akkor még szükséges az, hogy elhiggyem, sikeres kidolgozás esetén lesz valamiféle jobbító ereje a könyvnek. Ez azonban érzés, nem hit, és a témán múlik, hogy van-e olyan ereje, amelytől átélem, most ezzel kell foglalkoznom, nagyjából két évig. Néha ötig. Vagy tízig, mint az Apák könyve esetében” – válaszolja.


És hogy mi volt a legfontosabb gondolat, érzés, amit mindenképpen át akart adni a Dunapesttel?

„Az, amit a borító hátoldalára oda is nyomtatott a kiadó: A múlt nem tágít, és jelenné válik. E régi meggyőződésemet a közelmúlt eseményei egyre határozottabban igazolják. Nem söpörhető a történelem gyepszőnyege alá semmi, úgyis feltör onnan, mint a talajvíz.”

Az írás a Fidelio és az ÉnBudapestem közötti együttműködés részeként jelent meg.