No de hol a tavalyi hó! – önkéntelenül Villon örökérvényű refrénje jut mindig az eszünkbe, amikor az elmúlt 100 év nagy havazásairól nézegetjük a képeket, meg hallgatjuk a visszatérő sóhajokat, hogy bezzeg régen még voltak igazi telek, hatalmas hóesésekkel. Most kicsit kalandoztunk a Fortepan képei között, és bizony igazat kell adnunk, párszor tényleg akkora hókupacokkal találkoztunk, mint eddig élőben soha, és nem csak a budai domboldalakon, de néha az Oktogonon is.
Bartha Dorka írása.
Elsőnek máris álljon itt az egyik kedvencünk, Klösz György képe. Az 1903-as tél olyan hideg volt, hogy az Ajtósi Dürer sor 37. alatti Erzsébet Nőiskola (ma Teleki Blanka Gimnázium) udvarát felöntve seperc alatt korcsolyapályát varázsolhattak ide a növendékeknek.
A századelő több nagy telét is megörökítette Schoch Frigyes (aki a híres, Pestről is azonnal észrevehető gellérthegyi vöröstéglás, tornyos villát is építtette). Hatalmas hókupacok a belvárosban, serényen lapátoló munkások és persze bolondozó gyerekek.
Nos igen, 1908-ban még annyira nem volt forgalom az utakon, főleg ilyen viszonyok között, hogy a budai oldal meredek utcái a világ legjobb szánkópályáváivá válhattak, amint leesett a hó. Itt a Szemlőhegy utca látható, a Rómer Flóris (Zárda) utca torkolatától az Áldás utca felé nézve. Nyakkendőben, keménykalappal és monoklival szánkózni, igazi klasszisok.
Ez pedig a mai napig a leghamarabb befagyó Duna-szakasz, az Újpesti-öböl 1917-ben. Balra a Népsziget, jobbra az Újpesti vasúti híd. A Haza (épült: 1893.) és más gőzhajók és uszályok téli pihenőn.
A téli sportok is egyre népszerűbbé váltak a 30-as években, a korcsolyázás mellett a kirándulás és síelés is tömegek kedvelt téli kikapcsolódása lett.
Ez a kép azért is különösen kedves, mert nem mást terül el boldogan a friss hókupacban 1936-ban, mint Bárczy István, Budapest korábbi, legendás főpolgármestere.
Az 1940-es évek első felének telei különösen zordak voltak volt, az áradó Duna többé-kevésbé be is fagyott évente, amit sok kortárs megörökített. Ahogy – mi utólag már tudjuk – a második világháború és annak minden borzalma elkerülhetetlenül közeledik, különösen szívfacsaróak ezek a képek.
Ezeken a képeken már jól láthatóak a világháborús ostrom pusztításai, mindez éles kontrasztban a szánkózni igyekvő gyerekekkel. 1946-ban járunk, a Vár tövében, a Batthyány utca és a Toldy Ferenc utca környékén, illetve a Vérmezőnél, második képen a háttérben balra a Szamos utca 7. számú ház Maros utcai frontja látható. És igen, végre az első hóemberes budapesti kép is felbukkant!
Téli kiruccanás 1955-ben a budai hegyekbe, a nem is olyan régen átadott Úttörővasúthoz. Itt épp a mai Szépjuhászné (Ságvári liget) állomásnál járnak.
Két nagyon különböző kép 1956-ból. Az első feltehetően még az év elején készülhetett – olyan mint egy id. Pieter Bruegel festmény, a Tabánban szánkózók tömegével – míg a második már a szabadságharc után készült, annak ikonikus helyszínén, a Corvin-közben.
Persze a tél nem csak a havazás élvezetéről szól, az élet nem állhat meg egy nagyvárosban, úgyhogy minden alkalommal komoly erőkkel is dolgoztak azon, hogy az utakat járhatóvá tegyék, és ne álljon le a tömegközlekedés. A Pesti Duna-parton éppen szórják a Dunába a városban összeszedett havat, de láthatjuk akcióban a hóseprő Muki-mozdonyt is, itt éppen a Thököly úton, illetve az embernyi magas hókupacok között dolgozó hólapátolókat is.
Reméljük volt a tulajnak biztosítása. A lehajló és letőrt ágak alapján masszív ólmos eső lehetett.
Mégis a tél leginkább mégiscsak a féktelen örömről szól, amikor az első hó leesik, és őrült hócsaták kerekednek, amikor a város legapróbb buckája is azonnal pompás szánkópályává válik. Már bőven a 70-es és 80-as években járunk, de igazából alig változott valami a századfordulóhoz képest. Csak a szoknyák rövidültek, és a keménykalap helyett bojtos sapkában feszítenek a férfiak.
