A városi vadvirágos rétek kérdése ökológiai-természetvédő szemmel, és az első tanulságok

Rég volt példa arra, hogy egy ökológiai és kertészeti kérdés akkora port kavarjon, mint az idén tavasszal kirobbant méhlegelők ügye. Mint sokak előtt ismert, a Fővárosi Önkormányzat és a Főkert 2021-ben több mint 20 városi zöldfelületet jelölt ki, amelyeken ez évtől a szokásos évi 5-10 helyett csupán 1-2-szer kaszálja le a gyepet, így teret adva az ott megjelenő virágok sokaságának – és élelemforrást biztosítva ezzel az őket beporzó rovarközösségnek is (méhek, zengőlegyek, poszméhek, sőt lepkék).

A Vadvirágos Budapest program 2022-ben folytatódik, hasznosítva többek között az ebben az írásban olvasható tapasztalatokat. (a szerk.)

Az idő majd eldönti, hasznos volt-e az ezzel kapcsolatos társadalmi vita vagy ártott az ügynek, de az biztos, hogy százezrek figyelmét irányította arra a kérdéskörre, jók-e valamire a vadvirágok egyáltalán, és nyerünk-e azzal, ha egy-egy területen hagyjuk érvényesülni a természet saját folyamatait. A mi leghatározottabb válaszunk mindkét kérdésre: igen és igen. Túl az olyan alapvető ökofilozófiai értékeken, mint az „ahimsza”, azaz a be nem avatkozás, nem ártás eszméjének tisztasága, vagy a biodiverzitás védelmének fontossága, mindennek ökológiai-természetvédelmi jelentősége is van. Ennek megértéséhez szemléljük egy percre az egész kérdéskört egy lépéssel hátrébbról. 

Amikor egy üres terület (pl. egy felhagyott szántó vagy egy építkezés, útépítés utáni üres talajfelszín) elkezd növényekkel benépesülni, először az úgynevezett pionír fajok jelennek meg. Ezek többnyire azok a növények, amelyeket gyomokként tartunk számon, és az ún. inváziós fajok is ilyen stratégiát folytatnak. Voltaképp olyanok, mint a Vadnyugat egykori pionírjai vagy az aranyásók Alaszkában – megpróbálnak viszonylag kevés befektetett energia árán minél nagyobb haszonra (azaz befoglalt területre és tápanyagra) szert tenni. Gyorsan szaporodnak és sok utódot (magot) hoznak létre (az ökológia „r-stratégistáknak” hívja őket).

Az elhíresült „toklász” – azaz az egérárpa is ilyen, de a külföldi jövevény parlagfű is: bolygatott, szabad, gyorsan befoglalható területeket népesít be rövid idő alatt. Ugyanakkor hamar (pár év alatt) ki is szorulnak onnan, amint számukra kedvezőtlenné válnak a körülmények – például ha versenyezniük kell az ott szintén megjelenő, de  hosszú távra berendezkedő fajokkal (az ún. „K-stratégistákkal”), amelyek lassabb, de szisztematikusabb növekedési stratégiát követnek, és előbb-utóbb átveszik az „uralmat”. Ilyenek alakítják ki aztán egy területre igazán jellemző növényközösséget, a hozzájuk kapcsolódó állatfajokkal (igen, a beporzókkal is) együtt.

Minél több élőlény „lakik” egy adott területen, annál jobban kell igazodniuk egymáshoz – egy régóta létező, „jól beállt” gyep vagy erdő olyan, mint egy jól szervezett város! Lakói több szinten, bonyolult hálózatok sokaságával kapcsolódnak egymáshoz, és ez a szerveződési összetettség önmagában is hallatlanul nagy érték – éppen a hosszú idő teszi értékessé, ami létrehozta.

Átalakuló növényközösségek

Hogy milyenné alakul egy növényközösség, azt az adott élőhely adottságai alapozzák meg: mennyire üde vagy száraz, a talaj mennyire gazdag tápanyagokban, milyenek a fényviszonyok stb. Budapest fantasztikusan sokszínű élővilággal rendelkezik még ma is,  de igazán szép, eredeti, ember előtti összetettségét a természetvédelmi területek őrzik. A Pesti-síkságot keresztbe-kasul behálózó egykori patakok (amelyekből ma már csak a Szilas-, a Rákos- és a Gyáli-patak él) még néhány száz éve is egy üde, vizenyős, nádas és füzes-nyaras foltokkal tarkított élőhelytípust alkottak, amit „turjános”-nak hívunk – ilyen ma a Merzse-mocsár, a Turjános TT (Természetvédelmi Terület) vagy a Naplás-tó környéke. A mocsarakból itt-ott kiemelkedő szárazabb homokdombok élővilága az újpesti Homoktövis TT-n maradt meg szépen. A Duna-menti árterek színes fajgazdag mocsárrétjei és ligeterdei maradványait őrzi a Palotai-sziget, vagy közelmúltban védetté vált Óbudai-sziget egy része, és a Nagytétényi Duna-part. A budai oldal nagyszerű dolomitsziklái és -hegyei már régebb óta a természetvédelem figyelmét élvezik, így legalább a hegytetőkön megmaradhatott a Sas-hegy, a Rupp-hegy vagy épp a Gellért-hegy páratlanul gazdag élővilága, a sziklagyepek és lejtősztyeprétek színpompás vadvirágos rétjei (amelyek egyébként május-júniusban a legszebbek), és a molyhos tölgyes-virágos kőrises erdők foltjai.

A vadvirágos rétek programban az (is) a fantasztikus, hogy ezeknek az eredeti, ősi élőlényközösségeknek az elemei még a városi körülmények között is meg tudtak jelenni, vissza tudtak térni. Így például a dunai üde ártéri rétek fajai ott virítanak az Óbudai-sziget meghagyott méhlegelőjén, a budai hegyek lejtősztyeprétje köszön vissza a Gellért-hegy lankáin, a szárazabb rétek zsályái, kígyósziszei és orbáncfüvei pedig például a Lágymányosi-híd felhajtóinak rézsűin meghagyott gyepsávokban.

El kell mondani azt is, hogy nem mindenhol sikeres a kísérlet, legalábbis egyelőre. Olyan területeken, ahol sok éve intenzív kaszálás zajlik és/vagy nagy a taposottság, bolygatottság, nem alakul azonnal széppé a rét, hosszabb időre van szüksége (amíg az emlegetett K-stratégista fajok is betelepülnek), hogy igazán vadvirágos legyen.  Így például a Gizella-sétány, a Népliget kijelölt foltjain vagy a Flórián tér gyepjein még kevés a virág, inkább a pázsitfüvek dominálnak, így a lakók jogosan érezhetik kissé „túlzásnak” a méhlegelős táblákat. Biztosak vagyunk benne azonban, hogy néhány éven belül ezeken a gyepeken is gazdagodni fog tudni a flóra. Az is látszik már most, hogy árnyékosabb területeken – így például a Gesztenyéskert fái alatt, vagy a Margitszigeten a romok mellett ­– nem várható a napsütötte részekre jellemző „virágdömping”, így lehet, hogy ezen területek helyett idővel másikat fogunk választani.

Kevesebb kaszálás

És hogy miért a kevesebb kaszálás? Egy lépéssel hátrébbról nézve ez is kiderül. „Gyepkezelés” ugyanis az ember előtt is létezett: legfőképp nagytestű patás, legelő állatok (mint az ősbölény, ősló, őstulok stb.) „végezték el”. „Vad” növényeink és növényközösségeink alapvetően ahhoz a hatáshoz alkalmazkodtak, hogy egy legelő csorda időnként végigsétál rajtuk és foltosra legeli őket, aztán ballag tovább. Ilyenkor a növényeknek van lehetőségük regenerálódni, viszont ezzel a csorda „kiviszi” a keletkező fű-biomassza egy részét a területről, így az nem tud becserjésedni-erdősülni, megmarad gyepként, esetleg gyepfoltos-ligetes szerkezetű erdőssztyepként.

A nagytestű legelő állatok egy részét, ahogy elszaporodtunk, fokozatosan kiirtottuk – néhány fajt szerencsére sikerült napjaink természetvédelmének visszakeresztezéssel vagy génmegőrzéssel „feltámasztani”, ilyen program pl. az Őrségben zajló Európai bölény projekt vagy a Przewalski-lovak szabadon tartása a Hortobágyon. Más fajokat háziállattá szelidítettünk és mai napig együtt élnek velünk, „rideg” tartásukra jó példa az ősi magyar szürkemarhák tartása Bugacon vagy a  Kápolnapusztai Bivalyrezervátum. Az átvonuló legelő csordák hatását a mozaikos kaszálás vagy a tényleges (de kímélő) legeltetés „modellezi le” legjobban, nem véletlenül a természetvédelem épp ezeket a módokat alkalmazza leginkább a védett gyepek kezelésére.

Meddig kell várni az első virágokra?

Ennyi történik tehát a városi vadvirágos gyepeken is. Ahogy Bardóczi Sándor, Budapest főtájépítésze is érzékletesen szemlélteti posztjaiban: a Főváros és a Főkert nem azt az utat választotta, hogy mesterségesen hoz létre bár biodiverz és látványos, de nem idevaló, „összeszokott” növényközösségeket; hanem egy szelídebb, extenzívebb műveléssel teret hagy azoknak a folyamatoknak, amelyek az itteni eredeti növény- és állatvilágot hagyják érvényesülni. Ennek eszköze első körben a kevesebb kaszálás, később akár a városi legeltetés is megjelenhet, amire nyugati városokban már számos példa akad (nem egy városnak saját birkanyája is van már), természetesen csak nagyobb területeken.

Ez egy nehezebb és az elején sokszor nem is látványos, hosszú távon viszont sokkal inkább eredménnyel kecsegtető folyamat. Ezért elsősorban türelmet kérünk a budapestiektől, és biztosak vagyunk benne, hogy az eredmény idővel mindenkit meggyőz majd. A már idén is szépen alakuló gyepfoltokra pedig folyamatosan felhívjuk a figyelmet: így az Óbudai-sziget boglárkáktól sárgálló ártéri rétjeire, a Gellérthegy magasfüvű lejtőire vagy éppen a Művészetek Palotája melletti színpompás vadvirágos rézsűre már most is érdemes rácsodálkozni!

Kovács Orsolya (Főpolgármesteri Hivatal,Tájépítészeti Osztály) írása.