Életem első emléke meglehetősen ijesztő a nagykörúti villamosokról. Egy békés kertvárosban, Mátyásföldön nőttem fel, a mi utcánkban aszfalt sem volt, nemhogy villamos. Egészen kicsi gyerekként az az első élményem, hogy a villamosnak nincs ajtaja, csak egy derékmagasságban elhúzható rácsa, ami mögött zsúfolódnak az emberek, és én attól félek, hogy jaj valaki kiesik. Azóta kicsit elbizonytalanodtam, hogy valóban láthattam-e még ilyen nyitott peronú kocsit a hetvenes évek végén, és ha igen, akkor az tényleg Körúton volt-e, ahová képzelem. Vagy csak valami gyerekkori filmélmény égett az agyamba? Remélem valami villamosszakértő elárulja, hogy megtörténhetett-e az eset.
A másik, ami eszembe jut, hogy a Boogie Mamma együttessel, még a kétezres években írtunk egy szomorú számot Négyeshatos címmel, ami később fel is került a Kettes metró lemezünkre, a Blaha Lujza térhez – merthogy az albumon minden megállóhoz tartozott egy dal. Később többen is írtak ilyen címmel számot, meg készítettek ilyen koncepcióval lemezt, talán profibbat is, mint mi. Ám arra azért büszke vagyok, hogy melankolikus ska-punk számunk és amatőr bájú lemezünk volt az első.
És hogy miért öntöm mindezt a szegény olvasók nyakába?
Volt ugye egy közösségi ötletpályázat a Nagykörútról, ám ezzel a „komoly” kiírással párhuzamosan egy könnyedebb is zajlott, Nekem a Nagykörút címmel. Ide nem nagy megfejtéseket és településfejlesztési javaslatokat vártak, hanem pusztán személyes emlékeket. A cél elsősorban az volt, hogy egy idén megjelenő, Nagykörútról szóló könyvhöz gyűljenek mindenféle impressziók. Az írásokba mi is betekinthettünk, így egy rövid ízelítőt adhatunk arról, kinek mit jelent a Nagykörút.
Nos, a beérkezett pályaművekből az rajzolódott ki, hogy akik nem itt élnek, csak átutaznak, vagy megfordulnak rajta időnként, azok számára:
KÖRÚT = VILLAMOS.
Nincs mese, a sárga jármű a budapesti gyűrű szimbóluma. Persze nincs mit csodálkozni rajta, hiszen több mint 130 éve indult meg az első járat. Előbb, mint hogy befejezték volna a Körút pesti szakaszát. Korábban már írtunk arról, hogy az első villamosokat még lovasrendőr kísérte át a kereszteződéseken, nehogy baj legyen. Hogy számok helyett kezdetben tarka zászlók jelölték a különböző járatokat, mert még nem mindenki tudott olvasni abban az időben. Vagy, hogy a villamosok 1948-ig a járda mellett haladtak, és leginkább a parkoló autók miatt kellett bevinni őket középre. Meg arról is, hogy az 1920-as években még percenként járt a villamos, igaz azokban még csak tizedannyi ember fért el, mint a maiakban. Sőt, arról is, hogy a „négyeshatos” fénykora a rendszerváltás előtt volt – legalábbis ami a forgalmát illeti, hiszen a megváltozott városszerkezet és a metróépítések miatt azóta kevesebb az utas.
Viszont a személyes élményekről eddig kevés szó esett. Pedig a pályaművek szerzői leginkább ezekre emlékeznek vissza szívesen. Ádám Eszternek vidékről érkezve például a villamos jelentette az első találkozást a fővárossal:
„Még otthon elirányítottak, hogy Nyugati pályaudvar végállomásnál a mosolygó sárga villamost kell keresnem. Figyelmeztettek arra is, hogy a sínpárjártól messze ne kalandozzak el. Így, mint Jancsi és Juliskának a morzsaszemek, nekem a Nagykörúton végig suhanó Combino lett a viszonyítási pontom az első felfedezéseim során.”
Na persze az itt felnövőknek is sokat jelentettek a villamosok.
„A legnagyobb boldogság volt, amikor az ember meghallotta a síneken nyekergő, doboz alakú villamost, elején a számmal. A megállóba érve a harmonikaajtók „szétcsattantak”. A felszállás után mindig én lyukasztottam ki a sárga, és 1-9-ig számozott vonaljegyeket. Ehhez jól bele kellett kapaszkodni a piros színű jegykezelő készülékbe, és erősen meghúzni.” (Dóra László: Kirándulás a Körúton)
De nem csak a régiért, az újért is lehetett rajongani. Klemán Levente – aki saját bevallása szerint már kisgyerekként is közlekedésmániás volt – levelében például azt írja:
„A nagykörútról a legszebb emlékem, hogy megjelent rajta Budapest első alacsonypadlós villamosa a Combino. A korai időkben volt olyan, hogy 25 percet vártunk a Mester utca / Ferenc körút megállónál, hogy Combinóval menjünk át a Móriczra.”
Persze minden csoda három napig tart, és mindig az az izgalmas, amiből kevés van, szóval így folytatja:
„Mára annyi alacsonypadlós villamos lett, hogy annak örülök, amikor régi csatolt Ganz villamossal tudok utazni a 4-es vonalon.”
Na igen, a különlegességeket többen is emlegették – olykor már el is kanyarodva az eredeti témától, de hát, mint láthattuk ugye: körút=villamos. Így aztán szóba jött a Magyar Dal napja is, amikor a dalos villamosok szelték a budapesti utcákat, amelyekre ha felszállt valaki, egyszer csak egy koncert közepén találta magát. Persze ilyen villamosünnepből azért van jó pár, elég csak fényvillamosokra, vagy akár a bajuszos Combinókra gondolni, csak hogy visszatérjünk a Nagykörútra.
Hogy a Városháza kiadó körúti könyvébe végül mely történetek kerülnek be, azt nem tudom, de kíváncsian várom. Addig is gyűjtöm a leendő emlékeket a Nagykörúton. Gyűjtsétek ti is!
