Kiss Ambrus Budapest általános főpolgármester-helyettese még egyetemista korában kezdett el a közigazgatásban dolgozni. 2019 óta nap, mint nap foglalkozik a főváros pénzügyeivel, gazdálkodásával, rengeteg aprólékos egyeztetést bonyolít le, és olyan döntéseket hoz, amelyek mindannyiunk életére közvetlen hatással vannak, akik Budapesten élünk, dolgozunk, közlekedünk. A főpolgármester-helyettessel a napi politikai vitáktól távolabb lépve beszélgettünk a költségvetés tervezésének szakmai részleteiről, ezáltal bepillantást nyerve egy nagyváros működtetésének, fejlesztésének dilemmáiba, részleteibe is. Végül pedig azt is elárulta nekünk, szerinte mire érdemes figyelnie a munka során a hackathon résztvevőinek, és milyen egy igazán ütős költségvetés-vizualizáció.
Naszádos Zsófia és Vámos Krisztina interjúja.
Ritkán gondolunk ebbe bele, de egy költségvetés forrásainak kijelölése, a költségvetés megtervezése, majd végrehajtása tulajdonképpen maga a politikai vezetés, városvezetés. Melyek a legfontosabb mérföldkövei, döntési pontjai ennek a folyamatnak Budapest esetében, és milyen szereplők vesznek benne részt?
Valójában egy költségvetést, amikor összerak az ember, akkor szembesülnie kell azzal, hogy a működési kiadások nagyon nagy része a „muszáj” kategóriába tartozik. Tehát nem nagyon van mozgástér, mert például nyilván a dolgozók bérére kell tervezni. Ehhez forrásokat kell elkülöníteni. És amikor a dolgozók bérét említem, akkor nem itt, a hivatalban dolgozókról beszélek csak, mert ez önmagában csak egy kis része az egésznek, hanem arról, hogy huszonötezer ember dolgozik a budapestiekért minden nap a különböző intézményeinkben. Van egy része a fővárosi világnak, a fővárosi cégeknek, amiket mi finanszírozunk. Megbízzuk őket közszolgáltatások ellátásával, hogy gondozzák a parkokat, vágják le a füvet, biztosítsák, hogy járjon a busz, a temetők legyenek karbantartva. Ehhez forrást biztosítunk számukra. És vannak más cégeink, amelyek elvileg közvetlenül vannak kapcsolatban a szolgáltatást igénybe vevőkkel, és jó esetben önfenntartó módon működnek. Ilyen például a Vízművek, ami beszedi a vízdíjat, ebből és egyéb tevékenységeiből pedig képes pénzt visszaforgatni.
A város akkor jár el helyesen és felelősen, ha van stratégiai dokumentuma arról, hogy mit tervez elvégezni. Mit akar, ha nagyon jó a helyzet, ha nem jó a helyzet, vagy kicsit jó a helyzet. Ezek a fejlesztések, amiket szeretne. A főváros számára ez az integrált területfejlesztési stratégia, amely az Otthon Budapesten programként ismert, és amelyben le van írva tételesen a Gondoskodó, Zöld és a Nyitott Budapest fejezetekben, hogy melyek azok a projektek, amiket szeretnénk rövid-, közép- és hosszútávon megcsinálni. Az éves költségvetés tervezése során pedig megnézzük, hogy mit tudunk ebbe beleilleszteni. Így tevődik össze egy költségvetés.
Az első mérföldkő során számba vesszük a bevételi lehetőségeinket. A második mérföldkő, amikor számba vesszük, hogy mi az, amire muszáj költenünk. A harmadik mérföldkő során megnézzük a kettő közötti különbséget. Jó esetben a bevételeink érdemben meghaladják a kiadásokat, és következhet az utolsó mérföldkő, amikor elővehetjük fejlesztési terveinket, szakpolitikai prioritásainkat. És akkor még mindig van egy nagyon fontos lépés, amelyről manapság méltánytalanul kevés szó esik, de szerintem ez a legfontosabb: amikor társadalmasítjuk a költségvetési tervezetünket, letesszük a civilek, szakszervezetek, munkáltatók asztalára és azt mondjuk, hogy mi ezt gondoljuk, ezt szeretnénk, várjuk a véleményeteket, legyen valami párbeszéd róla. És ennek a folyamatnak a végére a kezünkben lesz az a dokumentum, amit költségvetésnek hívunk.
Az eddig elhangzottakból is jól látszik, hogy meglehetősen komplex folyamatról van szó, amelyben ráadásul a politika legfontosabb értékválasztásai sűrűsödnek össze. Hiszen az, hogy mire mennyit költünk, vagyis milyen társadalmi csoportok, ügyek a kedvezményezettjei egy költségvetésnek, éppúgy értékrend kérdése, mint az, hogy az ehhez szükséges forrásokat miből, hogyan teremtjük elő. Mégis, személyes értékpreferenciáktól függetlenül meg lehet nevezni szempontokat, amelyek alapján egy költségvetés jónak tekinthető?
Procedurálisan akkor rossz a költségvetés, ha nem tudjuk ezt megbeszélni azokkal, akiket érint. Ebben egyébként van lemaradásunk, nem vagyunk tökéletesek, de az a kívánatos, hogy egy hosszabb rávezető szakaszt hagyjunk, amikor a társadalmi partnereinkkel megbeszéljük a költségvetést. Megértetjük velük a helyzetünket, ezt vagy elfogadják, vagy nem, és utána ehhez képest alakítjuk ki, hogy mire tudunk költeni.
Akkor lennék elégedett, ha ez a város a működési ágon annyi forrást tudna beszedni, amennyi a normál, XXI. századi szintű működéshez elégséges, és még képes lenne a felújításokra is költeni, hiszen, pont, mint egy háztartásban, a főváros esetében is igaz az az állítás, hogy folyamatosan romlik az eszközállomány. Öregszik a busz, elhasználódik a vízvezetékcső, a csatornarendszer, rossz állapotban vannak a hidak, utak felüljárók, ezekre költeni kell. Anélkül, hogy építenénk valami újat, költenünk kell a meglévőkre, nem is keveset. Van egy számítás, azt szoktam használni: 2012-ben az előző városvezetés kiszámolta, hogy a meglévő eszközállományára mennyit kéne költeni ahhoz, hogy úgynevezett adaptív módon, tehát a XXI. századi igényeknek megfelelően képes legyen ezt felújítani, rekonstruálni. Számításaik szerint ez évente körülbelül 80 milliárd forintba kerülne biztosan.
Most, 2022-ben erre 50 milliárdot költünk el, de ebben benne van az is, ha építünk valami újat, tehát nem felújítunk, hanem beruházunk valamibe. És itt jön a tervezés fontossága, hiszen a ma nem jól kezelt felüljárót három év múlva sokkal-sokkal drágább lesz felújítani, mintha korábban rendesen karban tartottuk volna. Egy háztartás esetében ez persze egyszerűbb, mert azt mondjuk, hogy ennyi a bevétel, kiszámítható a kiadás, rezsi, élelmiszer, ruházkodás, szórakozás, ezeket nagyon könnyű kategorizálni, meg lehet teremteni az egyensúlyát, és meg lehet mutatni, hogy akkor az ember mire költi havonta a pénzét. A főváros esetében ez azért sokkal összetettebb.
Például, ha elmondjuk, hogy a pénzünknek egy adott részét elköltjük az idősotthonainkra, akkor ez még mindig nem látható pontosan, hogy abból mi fog történni ott. Vagy vegyük például az étkeztetést. Elsőre talán nem is triviális az embereknek, hogy mi miért költünk étkeztetésre. Az iskolákat „elvették” tőlünk, de az épületeket itt hagyták, és az a szabály, hogy amelyik épületben folyik a tanítás, ott az épület tulajdonosának kell gondoskodni az étkeztetésről.
Nézzük meg, hogy hogyan tevődik össze egy tál zöldborsó főzelék ára. Fizet érte a szülő. Fizet érte az állam, és ha nem elég, és nem jön ki még a zöldborsófőzelék, akkor kénytelenek vagyunk mi is beleadni pénzt. A válság előtt a zöldborsófőzeléknek az egyharmadát fizették a szülők, egyharmad részét az állam, egyharmad részét meg mi. És akkor jön egy izgalmas kérdés: mi történik abban az esetben, ha növekszik a zöldborsó ára, ki fizeti a zöldborsó árának a növekedését? Ezt meg lehetne osztani a résztvevők között úgy, hogy mindenki egy kicsit belead. De jelenleg például nem emelhetjük az árat, tehát a szülő, a gyerek nem fizet többet a zöldborsóért. Az állam eldönti saját maga, hogy ő akar-e a zöldborsóért többet fizetni, vagy nem. Jelen pillanatban azt mondja, hogy annyira nem akar.
És akkor mégiscsak elő kell állítani a zöldborsó főzeléket, hiszen kötelező feladat, akkor nekünk kell növelnünk azt a részt, amit belefizetünk. És ebből, ezer ilyen apró részletből áll össze egy városnak a költségvetése, és ezért nagyon nagy feladvány az, hogy hogyan tudjuk ezt láttatni az emberekkel, hogy mire megy el a pénz, kinek a pénze megy el. Igazságosan megy-e ez a forrás oda, ahova, vagy egy rossz társadalmi újraelosztási mechanizmusnak köszönhetően?
A pályádat fiatalon kezdted a közigazgatásban, a Munkaügyi Minisztériumban, ahol szintén közeli rálátásod volt egy nagyon fontos szakpolitikai terület költségvetési vonatkozásaira is. Miben ragadnád meg a fő különbségeket egy nagyváros költségvetésének tervezése, és az országos, állami szint között? Volt, amiben nagyon más megközelítést kell alkalmaznod itt, mint amit a pályád korábbi szakaszában megtanultál?
Szerintem egy országos költségvetés szinte pont olyan, mint egy nagyvárosé. És ilyen tulajdonképpen egy kistelepülésé is, hiszen ugyanazok a részletek megvannak benne. Azt lehet mondani, hogy Budapest költségvetése 400 milliárd körüli kiadási főösszeggel egy mini országos költségvetés. Van benne szociális rész, van benne egy pici foglalkoztatáspolitika, van benne közszolgáltatások működtetése, van benne közösségi közlekedés. Nagyon sok olyan eleme van, ami hasonlít az országos költségvetéshez, ugyanakkor nem tud szabadon bevételt generálni – és ez tulajdonképpen az igazán izgalmas.
Tehát míg az állam tud akár pénzt is „nyomtatni”, azaz tud hitelt felvenni, tud uniós forrásokat szabadon allokálni, társadalmi újraelosztás rendszerét átalakítani: valakiktől elvenni, másoknak adni, addig egy önkormányzat bevételi termelőképessége nagyon-nagyon korlátos. Legfőképpen a mindenkori kormányzattól függ. Ebben a tekintetben nem ugyanolyan, mint egy országos költségvetés. Ugyanakkor például egy minisztériumnál azért ez hasonlóbb volt. Hiszen a minisztérium költségvetése az mindig úgy épült fel, hogy a Pénzügyminisztérium megmondta, hogy mennyivel tudsz gazdálkodni, mennyi a te bevételed, termelőképességed, és ehhez képest kellett beleférni abba a zárt dobozba. Ugyanez a játék folyik, ugyanabba a kockába bele kell férni, mint egy önkormányzat esetében.
A területtel foglalkozó városvezetőként mit emelnél ki, mire figyeljenek a hackathon versenyzői, amikor munkához látnak? Mi az, amit a legkönnyebb elnézni, figyelmen kívül hagyni, amikor valakinek költségvetési számsorokat kell áttekinteni, majd mások számára is érthetővé tenni? Milyen anyagokat tudnátok városvezetőként a legjobban hasznosítani, amikor az állampolgároknak a költségvetés részleteit kell bemutatni?
Először is kiemelném, hogy ha nagyon sematikusak vagyunk, és csak azt mondjuk, hogy erre a rubrikára ennyi költ, arra annyit, akkor még nem kerülünk közel a jól láthatósághoz. Élményszerűbbé kell tenni, ki kell bontani, hogy mi az, hogy idősotthoni ellátás. Átélhető legyen annak, aki ránéz arra az ábrára. Ezenkívül szerintem borzasztóan izgalmas, amikor megnézzük, hogy egy-egy szolgáltatásnak, terméknek hogy tevődik össze a költsége? Már csak azért is, mert persze lehet azt mondani, hogy mit érdekel minket, hogy hogyan tevődik össze a zöldborsófőzelék költsége, csak legyen zöldborsó, amit meg lehet főzni… Tök egyszerű. Valaki oldja meg. De ha valaki ezt közelebbről meg akarja érteni, és ezen el akar gondolkodni, akkor izgalmas, hogy láttassuk vele, hogy a zöldborsó főzeléknek milyen költségösszetevői vannak, és ha változik a zöldborsó ára, akkor mi fog történni.
Ugyanígy nagyon izgalmas szerintem megmutatni, hogy évente a város mennyit tud fejleszteni és milyen ágazatokban. Ez engem is kifejezetten érdekelne, ha historikusan valaki megmutatná, mert van egy elképzelésem, de nem tudom biztosan igaz-e, hogy mely ágazatoknak az érdekérvényesítő ereje nagyobb, és képesek kipréselni azt, hogy költsünk rájuk, és melyek azok az ágazatok, amelyeknek rosszabb, és lehet-e mintázatot látni? Tehát, hogy egy új városvezetés ad-e új lökést ennek az egésznek, át tudja-e alakítani érdemben, hogy mire adjuk a fejlesztési forrásokat?
Ugyanilyen izgalmas kérdés, hogy a költségvetésnek a nagyon nagy része, ahogy említettem, bérekre megy el. A BKV sofőrtől a vízművek szerelőin át a hivatali ügyfélszolgálati munkatársakig ez mintegy huszonötezer ember. A bérek színvonalát egyrészt alkufolyamat, másrészt a piaci környezet szabályozza. Alkufolyamat, mert vannak hatékony érdekérvényesítő szervezetek, szakszervezetek, akik képesek magasabb béreket kiharcolni. A piaci logika pedig kikényszeríti a változást, mert például egy BKV-s sofőr, ha nem fizetjük meg rendesen, akkor át fog menni a Volánbuszhoz. Arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy egy olyan ember, akinek érzéke van ahhoz, hogy láttasson összefüggéseket, számokat, viszont teljesen természetes módon laikus egy város költségvetéséhez, hogyan tudja ezt az összetett folyamatot megragadni, és megmutatni.
