1922. február 10-én, száz éve született Göncz Árpád, köztársasági elnök, műfordító, a XX. századi magyar történelem egyik meghatározó alakja. Ebből az alkalomból beszélgettünk Gulyás Andrással, Göncz Árpád egykori munkatársával. Az évfordulóra a Főváros is készült, a szabadtéri életút-kiállítás február 10-én nyílik meg a Városháza parkban.
Kovács Tamás interjúja
Hogyan tudná egy történeten keresztül elmesélni, hogy ki volt Göncz Árpád és miért fontos alakja a mai Magyarországnak?
Nagyon örülök, hogy így kezdi az interjút, mert az a tapasztalatom, hogy a fiataloknak, az én unokáimnak olyan messze van a rendszerváltás, mint a mohácsi vész. És fontos, hogy ők is megismerjék azt a hihetetlen időszakot, amelyikben egy hosszú és nehéz XX. századi történelem végén azt hittük, hogy a demokrácia Magyarországon végképp teret nyer.
Talán azt mondanám Göncz Árpádról, hogy mit gondolnak egy olyan emberről, aki sokszor elmondta, hogy életének legboldogabb napja az volt, amikor életfogytiglani börtönre ítélték. Ugye a másik alternatíva az 1956-os forradalom utáni megtorlások idején a halálbüntetés lett volna, és azalatt a tárgyalás alatt 1958 késő nyarán hat napig ő is abban volt, hogy lehet, halálra fogják ítélni. Ezért mondta, hogy a legboldogabb napja az életfogytiglanja volt.
De azt is tapasztaltam abban az időben amikor már a volt köztársasági elnök titkárságvezetőjeként dolgoztam, hogy ha felmerült a neve, akkor az emberek elmosolyodtak, mindenkinek volt róla egy története. Fontos volt az a közvetlenség és nyitottság, ami az egyik jellemzője volt.
Egy kedves idős bácsi, volt köztársasági elnök, aki mellesleg lefordította a Gyűrűk Urát. Talán ez a legáltalánosabb kép, ami él róla, pedig a valóság ennél természetesen sokkal színesebb. Mi az, amit ön szerint nagyon fontos lenne még beemelni ebbe a képbe?
Kétszáznál több művet fordított le, köztük tudományos-fantasztikus műveket nagy számában. Abból kiindulva, amit mondott, hogy öregemberként ismertük meg, hiszen 68 éves volt, amikor a köztársasági elnökké választották, éppen az az érdekes, hogy az egész XX. századi magyar történelmet az ő élete keretbe foglalja. Talán az utolsó olyan szereplője volt a demokratikus változások idejének, aki mindkét totalitárius rendszerrel, a fasizmussal és a kommunizmussal is szembeszegült,1944-ben, csakúgy mint 1956-ban.
Fiatalemberként, frissen végzett jogászként a nyilasok elleni fegyveres harcban meg is sebesült. ’45 után a Kisgazdapártban kezdte a politikai tevékenységét, és a párt betiltása után fizikai munkásként dolgozott. 1956-ban tulajdonképpen nem a forradalom idején, hanem a forradalom utóvéd harcaiban aktív, amikor Bibó Istvánnal együtt eljuttatja a nyugati nagykövetségekre és az indiai nagykövetségre Nagy Imre memorandumát és Bibó Istvánnak a rendezést célzó javaslatait.
Ez az, amiért aztán a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglanra ítélik. A börtönben a fordítóirodára került, ahogy ő emlegette, azt hazudtam, hogy tudok angolul, és jól tettem, mert a börtönben megtanultam. Olyan műveket fordítottak, amelyeket a pártvezetés, illetve kiválasztott személyek részére titkos anyagként terjesztettek. Így fordította le például Churchill életrajzának egy részét. A világ eseményeiről hosszú ideig tájékozottabbak voltak ott bent, mint mások kint.
Hat év raboskodás után amnesztiával szabadul, és egy egészen új életet kell indítania. Természetesen szóba se jöhet, hogy jogászként dolgozzon. A börtönből kikerülve a műfordítói egzisztenciát találja, mint lehetőséget. 1964-ben, tehát egy évvel a szabadulása után az Európa Könyvkiadónál jelenik meg az első fordítása, attól kezdve műfordítóként tartja el a családját. Ő a műfordítás felől indult el az írói lét felé, saját művei később jelentek csak meg. Mellette ebben az időben már a Szegedi Egyetemen műfordítást tanít és szervezi az oktatást. Ma az egyetemi könyvtár és a szegedi Bölcsészkar közötti sétány Göncz Árpád nevét viseli.
Göncz Árpádot rendszeresen szokták Václav Havelhez, Csehország első köztársasági elnökéhez hasonlítani. Mennyiben tartja fontosnak ezt a párhuzamot?
Tulajdonképp természetes, hogy ezekben a közép-kelet-európai országokban az értelmiségnek nagyobb szerep jutott. Ez így működött már a múlt században, az 1848-as szabadságharc óta. Az a fajta hivatásos politikai osztály, amely a nyugati demokráciákban egyfajta váltógazdaságban működik, kevésbé volt meghatározó. Valaki azt mondta, és én hajlamos vagyok elhinni, hogyha Bibó István él, valószínűleg ő lett volna a harmadik Magyar Köztársaságnak az első elnöke, és ebből a szempontból az, hogy egy közeli barátja, fogolytársa, egy ’56-os lett az államfő, egy nagyon fontos üzenet volt. Ugyanilyen irodalmárból, íróból, ellenzékiből lett elnök volt Václav Havel.
Mindketten kénytelenek voltak a maguk szempontjából alapnak tekintett irodalmi működésüket felfüggeszteni. Göncz elnök úr egyébként, amikor már a visszavonulásra készült 2000 felé, előre dörzsölgette a kezét, hogy hű, milyen regényeket fogok én ebből írni, meg milyen alakokat láttam, kikkel volt dolgom ezekben az években. Sajnos ezek a művek nem születtek meg.
Miért nem születtek meg?
Elfáradt. Hatvannyolc évesen kapott egy olyan feladatot, amiről magam, mint akkor külügyi tanácsadója, tudom, hogy egy fiatalabb ember energiáit is elszívták volna. Amikor 2000 nyarán átadta az államfői tisztséget, akkor nem ült le azonnal az írógépéhez, hogy mást csináljon.
Hívták folyamatosan ide is, oda is, és ő ezeknek a meghívásoknak mindig szívesen eleget tett, az írás meg úgy elmaradt. Maradtak a sztorik, amiket próbálunk mi is megőrizni és megosztani az utánunk jövő generációkkal.
Elnök úr leviszi a szemetet – epizódok Göncz Árpád életéből
A születésnapi rendezvények közül mit ajánlana azoknak, akik életkoruknál, érdeklődésüknél fogva nem találkoztak eddig vele?
A Városháza parkban csütörtökön megnyíló, 14 tablóból álló életút kiállítás valószínűleg sok olyat fog mutatni, ami az érdeklődő közönség számára többet ad. Alapítványunk, a Göncz Árpád Alapítvány, lassan kilencedik éve működik. Göncz Árpád gyermekei hozták létre, hogy megismertessék édesapjuk éltetét és munkásságát, ápolják a magyar szabadelvű és demokratikus hagyományokat és 1956 emlékét.
Van egy honlapunk, amelyen rengeteg fontos információt tüntettünk föl eddig is, de most a századik évfordulóra is készülünk: talált kincsek rovatot nyitottunk például, ahová mindenki beküldheti a Göncz Árpádhoz kapcsolódó emlékeit, fényképeit. Meg is indult az áradat.
De most is mondok pár dolgot, amik teljesebbé és érdekesebbé teszik a képet. Fiatal korában cserkészként nagyon lelkesen vett részt az ifjúsági mozgalomban, amely, ahogy ő mondta, egyrészt a fiatalokban meglévő autonómia vágyat, az önálló cselekvésnek az igényét jól mutatta meg.
Élő történet az is, amikor államfőként az ENSZ közgyűlésen egyszer egy díszebéden vett részt Nelson Mandelával és másokkal. Elnök úr odament, körülnézett és megkérdezte: „Uraim, van ebben a díszes társaságban olyan, aki öt évnél rövidebb időt töltött börtönben?”
Amikor II. János Pál pápával találkozott (sok ilyen alkalom volt), az első kérdés, ami fölmerült a pápa részéről, mindig az volt, hogy mi van a Stasekkel. Ugyanis még Krakkóban, II. János Pál diákkorában volt egy Stasek nevű osztálytársa, aki később, a második világháború idején Magyarországra menekült. Göncz elnök úr még abból az időből ismerte, úgyhogy ez volt az egyik közös emlékük.
És az is érdekes, hogy abban a bécsi úti házban, ahol most emlékhelyet avattunk, 1947-től egészen ‘90-ig élt Göncz Árpád. Oda születtek a gyerekei, 1957-ben, amikor letartóztatták, onnan vitték el, oda jött vissza amikor szabad volt, ott kezdte a műfordítói és később írói pályáját; és amikor megválasztották köztársasági elnöknek, még akkor is ott lakott, úgyhogy a kormányőr egy hokedlin ült kint a gangon, és amikor az államfő megjelent egy vödörrel, hogy levigye a szemetet, ugrott, hogy „Adja ide, elnök úr!” „Ugyan fiam, hát ez mindig is az én dolgom volt!” És ment lefelé a szeméttel.
Azt hiszem valóban a közvetlenség, a nyitottság volt a legfontosabb dolog. Mindenkivel tegeződött. Ez nem csendőrpertu volt, természetesnek vette, hogy vissza is tegezik. Ez egyszerűen annak a habitusnak a része, amit egész életében megszokott, és amin változtatni sem akart. Azt mondta -erre a kiállításon is utalunk majd- hogy ő plebejus elnök akar lenni, aki visszahozza a politikába is, meg a mindennapi életbe a mosolyt, mert mosoly nélkül sem politizálni, sem élni nem lehet. Valószínűleg ezért is ez a mosolya az, amit leginkább őrzünk.
Nagyon sokan szeretettel, de voltak akik gúnyosan mondogatták azt, hogy Árpi bácsi. Pedig egy határozott, az elveiért börtönbüntetést, az életét is kockáztatni kész ember volt, akinek az egyik legfontosabb dolga a konszenzuskeresés volt. Vállalta a konfrontációt, de azt is tudta, hogy a konfrontáció eredménye nem feltétlenül az kell, hogy legyen, hogy én legyőzök és mindenkit elsöprök, hanem hogy találunk egy olyan közös nevezőt, amely mindkettőnk számára fontos.
Ha visszatekintek az 1990 óta eltelt időszakra, a legfontosabbnak azt tartom, hogy abban az időben ha voltak is konfliktusok az államfő és a miniszterelnök között, mindig alkotmányos mederben zajlottak és fontos kérdésekről szóltak.
„Ha mindenki csak motor akar lenni, akkor nem működik a demokrácia”
Hogyan dolgozott együtt a többi meghatározó politikussal, különösen a ‘90-es évek elején, amikor – a mából visszatekintve- nagyon más volt a közélet?
Nem a megszépítő messzeség mondatja velem, hogy annak az időszaknak egy csomó olyan fontos figurája volt, akik mind ugyanennek a demokratikus változásnak a harcosai voltak. Például Antall József miniszterelnök, Sólyom László az Alkotmánybíróság élén, Hagelmayer István az Állami Számvevőszék élén, Hankiss Elemér a televízió, vagy Gombár Csaba a rádió élén. Köztük, a fékek és ellensúlyok rendszerében óhatatlanul ütközésekre kerülhetett sor. De pontosan ezért van fék és ellensúly: ezek lennének a demokrácia garanciái. Ha mindenki csak motor akar lenni, akkor nem működik a demokrácia.
Göncz Árpádnak az volt a híre, hogy viszonylag sokszor ő maga írta a beszédeit. Hogy működött ez valójában?
Rendkívül kényes volt arra, hogy az igazán fontos szövegeket maga írja. Természetesen készítettünk nekik alapanyagokat, amiket föl is használt, de ez az írói munkának is a része, és nem von le abból, hogy a szöveg ami elhangzott, az Göncz Árpád szövege volt.
Informális helyzetben, egymás között mi volt a megszólítás, a beszélgetési forma?
Én mindig is elnök úrnak szólítottam őt, időnként ezért le is tolt, hogy hát hívjál Árpádnak. De nem, ez valahogy olyan kedvesen megmaradt. Ettől persze még tegeződtünk, ugrattuk egymást.
Milyen volt a tanácsadójának lenni, közvetlenül vele dolgozni?
Hallgatott a tanácsadókra, és ez rettentő nagy felelősség volt számunkra, akik a különböző ügyekben mellette álltunk. Másfelől az embert lelkesítette, hogy ilyen feladatban vehet részt.
Volt érzéke a fontosnak és a kevésbé fontosnak a megkülönböztetésére. Egy nehezebb tárgyaláson, például a szomszédos országokban, ahol a magyar kisebbségek helyzete miatt sokszor voltak kényes tárgyalási témák, 10-15 oldalas háttéranyagokat kapott a felkészítésre. De mielőtt bementünk egy tárgyalásra, megkérdezte: mi a három legfontosabb dolog? Három dolognál egy tárgyaláson többet úgyse tudsz érinteni, hiszen a partner is mond valamit, és akkor az egész elindul egy egymást keresztező dialógusban. És ezt a három témát mindig jól indította.
Időnként bejött az irodába. Persze, nekem kellene fölmenni az elnök úrhoz, de hát ha ő odajön, nem fogjuk előtte bezárni az ajtót. Kérdezett valamit, lehet, hogy nem is egy aktuális, fontos dolgot, hanem hogy te is láttad azt a filmet tegnap este? Jó élmény volt vele dolgozni, könnyen lehetett megnevettetni.
Néha szomorúan látom azt, hogy mindenki ül az íróasztalánál és rettenetesen dolgozik. Attól, hogy közben felállunk, ugratjuk a másikat, elhangzik egy vicc, attól nem végezzük kevésbé jól a munkánkat. Ezért is fontos egy olyan vezető, aki maga is hajlandó akár a saját ügyetlenségén vagy bakiján úgy nevetni, hogy a könnye is kicsordul. Hát ezek azok a dolgok, amiért hiányzik nekünk.
Úgy érzem, hogy ahogy diplomataként az ember próbálja Magyarország jó hírét vinni egy távoli országban, ahol dolgozik, úgy most egy távol lévő, majd száz év távlatából ránk néző embert képviselek, akinek az országában szívesen élnék.
_____________________________________________________
Gulyás András 1996 és 2000 között volt a köztársasági elnök külügyi tanácsadója, később, 2010-től a titkárságát vezette egészen 2015-ig, Göncz Árpád haláláig. Jelenleg a Göncz Árpád Alapítvány kuratóriumának elnöke.
Tanárként, műfordítóként került diplomáciai pályára. 1970-ben kezdődő külügyminisztériumi pályafutása során dolgozott Latin-Amerika és Afrika több országában is. 1991-től Lisszabonban volt nagykövet, itt érte a felkérés, hogy dolgozzon a köztársasági elnök mellett. Ahogy a váltásról fogalmazott: „többet teniszezhettem volna, hogyha Lisszabonban maradok.”
Gulyás András az évforduló kapcsán legközelebb február 10-én 16.00-kor a Nagy Imre Alapítványban tart online előadást. Az előadás egyik apropója, hogy Göncz Árpád születésének 100. évfordulója alkalmából a Magyar Posta emlékbélyeget ad ki, amit Korniss Péter fotója alapján tervezett Benedek Imre grafikusművész, Nagy Imre dédunokája.