Mi a közös Blaha Lujza előszobafalában, egy középkori kályhacsempében és Körmendi János nappalijában? A Harap utca 3. alatt, akarom mondani a Kiscelli Múzeum legújabb időszakos kiállításán kiderül. Segítek: VAU kiállítás a városi kutyatartás történetéről szól.
Kovács Krisztina írása és fotói
Mindig bajban voltam, amikor gyerekkoromban megkérdezték a nagyon okos fölnőttek, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Pedig csak annyit kellett volna mondanom, hogy archeozoológus, biztosan elhallgattak volna. De akkor még nem tudtam, hogy ez egy külön szakma, ami az emberrel együtt élő állatok nyomait és történeteit kutatja. Szükség is volt a szakértelmére.
A mi kutyánk kölyke
Kutyák ugyanis már a rómaiak mellett is szolgáltak. Erről számtalan motivum tanuskodik a kutya formájú ősgombtól kezdve a tetőcserépig, ami megőrizte az első tappancsusz hungarikuszt – a régi kutyák úgy tűnik éppúgy szerettek a száradó agyagba belemászkálni, mint a maiak a betonba.
De fennmaradtak nagyon megható sírfeliratok is, amivel az egykori gazdi elsiratta hű társát, például ez:
„Könnyezem, ahogy utolsó nyughelyedre viszlek, annyira, mint amennyire örvendeztem, mikor tizenöt éve a két karomban hazahoztalak.”
Kár, hogy nem derül ki belőle, hogy hogyan van a Bodri latinul. Azt viszont lehet tudni, hogy a kutyatársadalom már Pannónia provinciában sem volt egységes: 5-6 különféle fajta is létezett. A pásztorkutyának fehér bundájúnak kellett lenni, hogy megkülönböztethessék a farkastól, a vadászkutyáknak viszont gyorsnak, vagyis hosszú lábúnak. Megszületett a tudatos tenyésztés.
Hátrább az agarakkal
A különbség az arisztokrácia és a melósok között a további századokban is megmaradt. A vadászkutyák és az ölebek már akkoriban jelezték tulajdonosaik rangját. Ezeknek a kutyáknak szabad bejárásuk volt a lakomákra és titkos tanácskozásokra is. Külön foglalkozás volt a kutyapecéré, akinek az ebek körüli teendőket kellett ellátnia. II. Lajos, amikor Mohácsra indultában megkérdezték az udvaroncok, hogy visszatéréséig mi a teendő, azt válaszolta:
„Jól foglalkozzatok a kutyácskákkal, hetenként kétszer mossátok meg őket.”
A négylábú munkásosztály képviselői mindeközben a közegészségügyben töltöttek be fontos szerepet: ha nem takarították volna el a hulladékot, még nagyobb járványok súlytották volna az embereket. Jó hír, hogy őseink a legnagyobb nyomorúság közepette sem ették meg őket – erre lehet következtetni abból, hogy kutyacsontvázakat többnyire egészben találtak a régészek. De fennmaradt – és megtekinthető – XIV. századi kutyakaki is. Ebből is látható, hogy ősi magyar szokás nem összeszedni.
Azt a kutyafáját
A polgárosodás és a béke ideje egyszerre hozta meg a biedermeier szépelgést és a karteziánus ésszerűséget. Nyomtatásban méltatták a kutyák kiválóságát, hiszen:
“A kutyának szépségén, elevenségén, könnyűségén kívül olly belső tulajdonai is vannak, a mellyek az embernek legfőbb figyelmetességére méltók…. Semmi vágyakodással, haszon kereséssel, bosszúálló tulajdonsággal nem bír; tsak egyedül attól tart, hogy urának kedvéből ki ne essék. Inkább a jótéteményről emlékezik mintsem az ellenkezőről…” (1824)
Ennyit a hűtlen kutyáról, ugye.
Másrészt elkezdték a kutyatartást szabályozni és ellenőrizni. Budapesten 1874-ben 8315 ,,törvényes existentiáju” kutyát írtak össze. Ezt onnan lehetett tudni, hogy minden kutya után adót kellett fizetni, és az ezt igazoló kutyabárcát Fifike a nyakörvén hordta.
Ráadásul az adózás progresszív volt: a “dámaebekért” vagyis a kedvtelésből tartott jószágokért többet kellett fizetni. 1874-ben 7003 egyforintos házőrző kutyát, 951 ötforintos luxusebet és 361 kétforintos katonai ebet írtak össze. A mopszok és a spánielek – vagyis fitorkák és selymérek – már akkor megérték a pénzüket.
Kutyaharapást szőrivel
A szigor nem volt véletlen: a veszettség elleni oltást csak 1885-ben mutatta be Louis Pasteur és ugyan öt év múlva már Pesten is megkapta a legtöbb megharapott páciens, a kutyák veszettség elleni védőoltását csak 1930-ben tették kötelezővé. Addig maradt a megelőzés, vagyis a “Dühös állatok marását és veszettségét távoztató orvosi közbátorsági rendelet” 1836-ból, amely előírta, hogy
,,minden kutya, melly utczákon s közhelyeken egyedül futkos és nyakán különös jegy (nyakszalag) nincsen, üttessék agyon s takaríttassék el”.
1896-ban, az állatvédők XII. nemzetközi kongresszusán – amelyet a millennium miatt Budapesten tartottak – elfogadták azt a javaslatot, hogy az egyesületek minden nagyobb városban törekedjenek állatmenhely létesítésére. Majdnem tíz évig törekedésen kívül azonban sok minden nem történt. Végül 1905. június 14-én nyílt meg az első pesti menhely az Ernő utcában.
Hamarabb utolérik
Persze ez a veszély az ölebeket csak akkor fenyegette, ha a luxuskutya-lopásra szakosodott bűnbandák kezébe kerültek és nem váltották őket ki a gazdik. Ez ritkán fordult elő, ha abból indulunk ki, hogy 1909-ben megérte olyan puccos helyen kutyafürdetőt nyitni, mint a Gresham-palota.
A bűnbandák viszont hamar szembe találhatták magukat Fifike helyett Kántor kollégáival. Londonban már Hasfelmetsző Jack üldözése során is alkalmaztak nyomkövető kutyákat. A nagyobb német városokban már 1910-től működtek szolgálati kutyás egységek, természetesen német juhászokkal. Ez persze visszavetette a gyakorlat elterjedését az angoloknál, hiszen nehogy már, hogy „német” kutyákkal kelljen dolgozniuk. Még a magyaroknál is sikerült ezzel a nemzeti hiúságot felpiszkálni: mi a pulit szerettük volna rendőrkutyaként bevetni, akinek az intelligenciája megvolt ugyan a feladathoz, de a fellépése azért hagyott kívánnivalót maga után.
Az első kutyás osztag végül 1926-ban Kispesten jött létre. Magyarországon jelenleg kb. 600 eb teljesít szolgálatot járőr- és elfogókutyaként, nyomkövetőként, szagazonosítóként, tetemkeresőként vagy kábítószer- és a robbanóanyag-kereső kutyaként.
Jobb az élő kutya
Kántoron és Jerry Lee-n kívül számos kollégájukkal találkozhatunk jártunkban-keltünkben. Legismertebbek a vakvezető kutyák, akiket – sajnos – súlyos udvariatlanság szolgálat közben megszeretgetni. Ha nem ölelgetnénk tolvajt üldöző farkaskutyát, ne dédelgessük a trolin mellettünk ülő vakvezetőt sem, hiszen ugyanolyan komoly munkát végez.
A magyar vakvezető kutyák története egy szerencsétlenséggel kezdődött. 1952-ben egy sorkatonai szolgálatát végző kiskatonát levezényeltek a jugoszláv határra aknát szedni, és egy akna a kezében robbant fel. Rithnovszky János huszonévesen elvesztette egy karját és a látását. Kevesen tudtak volna ebből nemhogy felállni, de még sikersztorit is fabrikálni: ő azonban Triton kutyával elindította az intézményesült vakvezetőkutya-képzést.
Ma már a segítőkutyák egyre több helyen teszik jobbá a gazdáik életét: előre jelzik az epilepsziás rohamot, odahozzák a kerekesszék távirányítóját, oldják az autista gyerekeket, de van kölcsönkutyás tanfolyam önbizalomhiányos gyerekeknek és kutyás tréning menedzsereknek is. És vannak, akik a távozásban segítenek hospice terápiás kutyaként. A magyar kutyológia – hivatalosan etológia, vagyis a kutyák viselkedését kutató tudományág – pedig a világ élvonalába tartozik. Végre feltűnt, hogy a nem emberi intelligencia jobb megismeréséhez nem a világűrt kell kutatni, elég lemenni a legközelebbi kutyafuttatóba.
Kutya egy világ
De a sima mindennapokban is jó kutyásnak lenni. Nem véletlen, hogy ma Budapesten kb. 350 000 Zsömi, Luna és Rumli rohangál. Most már lehet velük múzeumba is menni – csak kéretik a kutyabejáratot igénybe venni. Na nem a hátrányos megkülönböztetés miatt, hanem mert az csak 12 lépcsőfok. Persze lehet jönni kutya nélkül is. Mint, ahogy élni is lehet nélkülük. De érdemes?
Nyitókép: Soós Bertalan