A város, amelyet addig azzal az igénnyel fejlesztettek, hogy egy birodalom, a dualista Habsburg Monarchia első számú központjának szerepére is esélyes legyen, hirtelen egy háttérbe szorított kisállam fővárosa lett. A Kárpát-medence, mint egységes gazdasági tér megszűnt létezni. A javak, a tőke, a munkaerő szabad áramlásának immár vámhatárok, nemzeti gazdaságpolitikák, ezernyi bürokratikus akadály álltak útjába. Budapest többé nem használhatta ki a korábbi módon rendkívül kedvező elhelyezkedését a Kárpát-medence centrumában.
A nyersanyagellátó és értékesítési területek elvesztése különösen nagy mértékben sújtotta azokat az ágazatokat, amelyek korábban a város iparfejlődésének dinamikáját elsősorban meghatározták; az élelmiszeripart és a gépipart. Mire a gazdaság úgy-ahogy túljutott a béketermelésre való átállás és a szükséges szerkezetváltás kínjain, már az 1929-ben kezdődött nagy világgazdasági válság kopogtatott az ajtón.
Meg kellett küzdeni az összeomlás közvetlen következményeivel is. 1918 és 1924 között a mai ismereteink alapján 400-430 ezer fő menekült, költözött át az utódállamokból Magyarországra. (A hivatalosan regisztrált menekültek száma 350 ezer volt.) Közöttük legnagyobb arányban a köztisztviselők, egyéb közalkalmazottak, vasutasok és családjaik képviseltették magukat. Többségüknek Budapest volt az első állomása, de nem rendelkezünk pontos adatokkal arról, hányan maradtak itt végleg, és illeszkedtek be a város társadalmába. A közvélemény számára ezt a jelenséget leglátványosabban a vagonlakók jelenítették meg, akik persze csak kisebbséget alkottak. Budapesten a számuk 1921 nyarán érte el a csúcsot, amikor a rendező pályaudvarokon, mellékvágányokon félretolt, ezernél több vasúti kocsiban több mint négyezren tartózkodtak. Sokan töltöttek hosszabb-rövidebb időt tömegszállássá átalakított iskolaépületekben, mások külvárosi barakktelepeken, volt kaszárnyákban helyezkedtek el. Az állam több barakktelepet állandó szükséglakás-teleppé épített át. A Pongrác úti Auguszta-telep például a háború idején barakk-kórház és raktár volt. A menekülthullám idején a barakkokat belső falak felhúzásával kislakásos házakká alakították, majd kőépületeket is emeltek. Valóságos kis táborváros alakult ki, melynek maradványai csak a hetvenes években tűntek el. A házakat elcsatolt településekről, tájakról nevezték el. A ferencvárosi Mária Valéria-telep is hadikórház céljára épült, 1919/20-ban kb. ezer lakásos lakóteleppé alakították át. Az 1940-es évek elején modernizálták, de csak a József Attila lakótelep építésekor tűnt el véglegesen. Pestszentlőrincen az románok által leszerelt lőszergyár területén alakítottak ki szükséglakástelepet. A telepek népessége persze az idők folyamán cserélődött, a középosztálybeliek egy része anyagi helyzetének javulásával, idővel korábbi életkörülményei színvonalát idéző többszobás, saját tulajdonú ingatlanba tudott költözni. Pestszentlőrincen menekült tisztviselők összefogásával épült fel Szent Imre Kertváros, ahol az utcákat korábbi otthonuk emlékére erdélyi és partiumi városokról, hegyekről, folyókról nevezték el.
Az elszakított területekről áttelepülők száma az első évek menekültáradatát követően nem volt nagy. A teljes budapesti népességen belül az utódállamokhoz került területeken születettek aránya az 1920. évi 21,6 %-ról 1930-ra 17,3 %-ra csökkent, miközben ekkor a később Nagy-Budapesthez csatolt szomszédos településeken a 25%-ot is meghaladta. Az adatok tehát arra utalnak, hogy az eredetileg Budapestre érkezettek közül sokan ide költöztek ki.
A békeszerződés előírásai szerint kellett rendezni a fővárosnak az I. világháború előtt városfejlesztési célokra felvett külföldi kölcsöneit is, melyeknek a háború alatt elmaradt törlesztése és kamatai a korona értékvesztése következtében megfizethetetlen adósságheggyé duzzadtak. Ez több éves tárgyalások után 1925-ben, a hitelezők képviselőivel megkötött ostendei egyezménnyel történt meg. Csak ez után lehetett egyáltalán szó a főváros életében valóban „békebeli” gazdálkodásról, szilárd alapokon nyugvó költségvetésről, távlatos fejlesztési programokról.
A területi változások következtében jórészt kihullottak a magyar városhálózatból azok a dinamikusan fejlődő vidéki nagyvárosok, amelyek a legjobb adottságokkal rendelkeztek ahhoz, hogy Budapest vonzását legalább egy-egy régióban ellensúlyozzák (Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Temesvár, Arad, Nagyvárad). Az ország nagyiparának immár a fele tömörült a fővárosban és peremvárosaiban, szemben a korábbi egyharmados aránnyal.
Míg 1910-ben Budapest 880 ezer fős népessége a közel 21 milliós ország lakosságának 4,2 százalékát tette ki, addig az 1920-ban számba vett 929 ezer fő a 7,9 millióra csökkent lakosság 11,6 százaléka volt.
A két világháború között még tovább erősödött Budapest nyomasztó túlsúlya az ország városállományában. Kiegyensúlyozottabb fejlődésre csak akkor lett volna lehetőség, ha tudatos állami politika jelentős anyagi erőket csoportosít át a vidéki városok felzárkóztatására. A települések közötti jövedelem és erőforrás-átcsoportosításnak azonban nem álltak rendelkezésre hasonló eszközei, mint napjainkban. A lecsökkent belső távolságok mellett még inkább megnőtt annak a jelentősége, hogy Budapest a közlekedési hálózat egyértelmű központja. A nyersanyaglelőhelyek ipartelepítő hatása is elhalványult, sőt, a nyersanyag-import jelentőségének megnövekedése tovább fokozta a főváros – mint fő elosztóhely – jelentőségét.
A húszas évek új húzóágazatai: a textilipar, a villamosenergia-termelés, az elektrotechnikai és műszeripar, a vegyipar ugyancsak Budapest fejlődéséhez járultak hozzá a legnagyobb mértékben. A harmincas években már az ország nagyiparának (a munkáslétszámot és a termelési értéket tekintve) mintegy 60 százaléka összpontosult a fővárosban és a vele gyakorlatilag összenőtt peremvárosokban. Budapest arról sem mondott le, hogy Nyugat-Európa és a Balkán közötti áruforgalom legfontosabb közvetítője legyen. A csepeli vámmentes kikötő, amely 1928-ban készült el, nem utolsó sorban ennek a célnak a szolgálatában állt.
Miközben Debrecen, Szeged és Pécs is egyetemi várossá vált, továbbra is Budapesten találjuk az egyetemi oktatók és hallgatók nagyobbik hányadát. 1930-ban itt élt az ország diplomásainak 44,6 százaléka, a nyolc középiskolát végzetteknek 43,8 százaléka. Budapesten jelent meg a kiadott könyvcímek több mint háromnegyede, a sajtótermékek kétharmada. A színházi férőhelyek ötödrésze volt itt, az előadásoknak viszont több mint a felét itt tartották, és ezekre szólt az eladott jegyek több mint kétharmada.
Budapest 1930-ban túlhaladta a milliós lakosságszámot, 1941-ben pedig 1 millió 160 ezer főt regisztráltak. A mai Nagy-Budapest területén 1920-ban az ország lakóinak 15,4 százaléka, 1941-ben már 18,4 százaléka (1,7 millió ember) élt, miközben a többi városban 1941-ben éppúgy 19,9 százaléka, mint két évtizeddel azelőtt. Nagy-Budapest tehát a városlakók közel felének adott otthont, és a két világháború között jóval nagyobb mértékben növelte népességét, mint a többi város együttvéve.
A dualizmus korában Budapest „világvárossá” fejlesztésének eszméje körül lényegében nemzeti konszenzus uralkodott. Trianon és a forradalmak után ez bizonyos fokig megtört. Ezzel függött össze, hogy a Budapest és köré nőtt peremvárosi gyűrű önkormányzati integrációja, Nagy-Budapest megvalósítása a két világháború között nem kerülhetett a politika napirendjére. (Így azt csak a Rákosi-rendszer valósította meg 1950-ben.)
A Budapesttel szembeni ellenszenvet a gyakorlati politika szintjén ellensúlyozta az a megfontolás, hogy amennyiben az államot a megcsonkított országterületen kell berendezni, és belső megerősödéssel, az új európai államrendbe való beilleszkedéssel, kultúrfölénnyel lehet a revízió felé haladni, a kultúrfölény bizonyítására leginkább alkalmas főváros állapotának leromlását nem szabad megengedni. Azt a Kárpát-medence egészének gazdasági és szellemi központja szerepkörére alkalmas állapotban kell megtartani. A kormány 1929. november 13-i ülésén megállapították: „Az ország mai nehéz állapotában sorsdöntő létérdekek fűződnek a székesfőváros fejlődéséhez, egyfelől azért, mert szükség van arra, hogy ennek a megcsonkított országnak olyan gócpontja legyen, amely minden nemzeti erőtényezőt együtt tart […] a világpolitika irányszabó tényezői előtt helyzetünk és kívánságaink elbírálásánál kulturális, szociális és gazdasági fejlettségünk esik a legnagyobb súllyal latba. Márpedig ebből a szempontból a székesfőváros helyzete a legszembetűnőbb és így a székesfővárost kell az ország erkölcsi és anyagi értékeinek fokmérőjéül a külföld elé állítani.”
Forrás: Budapest Főváros Levéltára – Sipos András
