2020-ban hosszúra nyúlt a nyár: októberben is minden hétvégén a gyalogosoké volt a pesti alsórakpart. Páratlan élmény volt a csendes, jó levegőjű partszakasz! Ha valaki esetleg akkor nem kereste fel, most se késő: a pesti alsó rakpart számtalan érdekességet rejt.
Sorozatunkban egy olyan városnéző túra állomásait vesszük sorra, amelyeket 2020 nyarán és őszén mindenki végigjárhatott vagy végigkerékpározhatott. Délről, a Vásárcsarnok „titkos” rakparti bejáratától indultunk, s miután áthaladtunk két híd (a különös szerkezetű Szabadság és a régi roncsokat rejtő Erzsébet) alatt, megérkeztünk a harmadikhoz, a Lánchídhoz. Ennek történetéről nem is olyan rég olvashattunk az Én Budapestemen, szóval most csak a rakparti furcsaságokra koncentrálunk. Például arra, hogy mi ez a két különös bástya mellette!
Már sokszor leírtam, hogy gyerekkorom óta zavarnak azok a helyek – erkélyek, tornyok, bástyák, lépcsők – amelyek láthatóan azért épültek, hogy oda fel lehessen menni, de valami miatt mégsem lehet. Biztos ezen is mérgeskedtem volna gyerekként, hogy milyen klassz várvédőset lehetne itt játszani, minek zárták le. Nem lett volna igazam, itt ugyanis nem lezártak valamit. Ezen a különös Duna-parti bástyán nincs is ajtó! A mellvéd mögé fel se lehet menni, ha ráközelítünk a Google Maps-en, látszik, hogy csapóajtó sem nyílik a tetőre, ha esetleg valaki földalatti folyosóra gyanakodott volna.
Ezeken a hatalmas zászlótartó bástyákon a lőrések egyszerűen dísznek készültek, viszont nem véletlenül kerültek oda, ahova.
A Lánchidat ugyan már 1849-ben átadták, ám a pesti és budai Duna-part akkor még szinte természetes folyópart volt. Rudolf Alt színezett kőmetszetén ez szépen látszik is: a zöld lankákon a vízig lehet sétálni. Csak néhány évvel később, 1853-ban határozta el egy magánvállalkozás, a Duna-Gőzhajózási Társaság, hogy a pesti hídfő mellett kialakítják a rakpartot úgy, hogy ott komolyabb hajókkal is ki lehessen kötni. Egy ilyen feladat ma már gyerekjátéknak tűnik, de akkor, a mindössze 345 méter hosszú szakasz megépítése hat évig tartott.
Ez volt a ma ismert Rakpart első megépült szakasza, melynek északi és déli végét egy-egy zászlótartó bástyával jelölték. Az építményeknek nem pusztán esztétikai funkciója volt, jól mutatták a hajósoknak, mettől meddig tart a biztonságos partszakasz. Alt egy másik képén (ami egy elképesztő, képzeletbeli „légifotó” a két városról) már jól látszik a pesti oldalon az a bizonyos rész, az „ősrakpart”.
Később Pest városa is beszállt a vállalkozásba, és hasonló tempóban folytatódott a kikötő építése. 1867-re már az Akadémia előtt is kőből épült part volt, ami délen egészen a mai Petőfi térig tartott. Persze nem pusztán kereskedelmi szempontok vezérelték a várost, hanem biztonságiak is. Az 1838-as árvíz után kidolgozott szabályozási tervet (már akkoriban is volt ilyesmi!) követték a munkálatok.
Ekkor már az állam is beszállt a fejlesztésbe, mert az épp akkoriban születő főváros biztonságos működése kiemelten fontos volt. 1875-ig mindkét part elkészült a Margit hídig. Pesten a Fővámháznál, délen a Rudas fürdőnél volt a határ. Kisebb nagyobb megszakításokkal a huszadik század közepéig folytak a munkák. Érdemes megnézni az egyes szakaszok határait ilyen szemmel, látni lehet a stílus és helyenként a funkcionális különbségeket is.
A Rakpart 2011 óta műemlék, a maga közel 12 kilométerével ráadásul a legnagyobb műemléke. Októberi hétvégéken, amikor épp nincs rajta autóforgalom, érdemes felkeresni, és kilesni a titkait.
