Idén tavasztól őszig minden hétvégén arra használhattuk a pesti alsórakpartot, amire való: közel mehettünk végre a Dunához. Mivel az autókat ilyenkor kizárták, kedvére korzózhatott vagy bringázhatott mindenki. Végre nyugodtan lehetett andalogni, ücsörögni, romantikázni, futni, horgászni, fényképezni vagy csak egyszerűen gyönyörködni Budapestben. Sőt! Akinek kedve támadt hozzá, most felfedezhette a rakpart titkait is, amiket máskor csak bajosan lehetett volna.
Zubreczki Dávid írása.
Az Én Budapestemen indult sorozatban ezeket szedtem össze délről észak felé haladva. Sétánkat a Szabadság híd környékén kezdtük a Vásárcsarnokba és a Corvinus pincéjébe vezető egykori alagutakkal, aztán megnéztük Boldog Salkaházi Sára emléktábláját, amit alig ismer valaki. Megkerestük a felrobbantott régi Erzsébet híd darabjait az újba építve, rácsodálkoztunk a pesti viaduktvasútra, az évszázad szinte minden árvízszintjét megmutató régi hajóállomásra és felfedtük a Lánchíd melletti bástyák titkát. Végül megfejtettük, mit keres egy Ybl Miklós tervezte pincekapu a rakpart falában. Szóval a sétát a Lánchíd és az Országház között hagytuk abba, és ma elérkeztünk a sorozat befejező részéhez. Már csak azért is, mert
ezen hosszú hétvégén (október 23-25.) lesz idén az utolsó alkalom, hogy a rakpartot megnyitják a gyalogosok előtt.
Lássuk mi vár még ránk! A látnivalók errefelé egyáltalán nem titkosak, csak egyszerűen érdemes megnézni azokat dübörgő forgalom vagy dugóban pöfögő autók nélkül is. Itt vannak például a Cipők a Duna-parton, melyet Can Togay ötlete nyomán, Pauer Gyula készített 2005-ben, a nyilasterror folyóba lőtt áldozatainak emlékére. A hatvan pár, öntöttvasból készült korabeli cipő azóta Budapest egyik világszerte ismert köztéri alkotásává vált. Annak ellenére, hogy a sokáig nagyon nehéz volt odajutni hozzá.
Török András Budapest könyv című alapművében még joggal panaszkodik 2013-ban, hogy „az emlékművet szinte életveszélyes megközelíteni”. Azóta szerencsére lett zebra és jelzőlámpa is, bár ez talán csak még jobban kiemeli, mennyire abszurd a helyzet: a Duna partján egy olyan közlekedési folyosó vezet végig, aminek gyakorlatilag nincs is célforgalma. Az emlékműhöz tartozó kőpad mögött egy országúti szalagkorlát húzódik végig, mintha csak egy autópálya mellett ücsörögnénk.
Szerencsére nem sokkal odébb ezt sikerült lecserélni ízlésesebb kőakadályokra. Ez ugyanis már az Országház előtere. Sétánk során tudatosan nem esett szó a Duna-partján álló házakról, hiszen szigorúan a Rakparton maradtunk. Csakhogy itt a ház valóban lejön a partra! Steindl Imre épülete az egyetlen egész Budapesten, amely közvetlen kapcsolatot alakított az alsórakparttal: két széles lépcsősora fut le ide.
Amióta a Kossuth térről eltűntek az autók és ott is gyalogos zónát alakítottak ki (amelynek a mérete ráadásul folyamatosan nő), végre körbe lehet sétálni az Országházat. Persze igazán ilyenkor érdemes, amikor nincs forgalom az id. Antall József rakparton. Ekkor lehet kényelmesen megnézni a dunai homlokzatot, és felsétálni vagy akár ücsörögni a lépcsőjén – anélkül, hogy az előttünk elhúzó autók tömegét kéne néznünk, hallgatnunk, szagolnunk. Különösen szeretem azt az árkádsort, ami itt, a nyugati homlokzaton fut végig. Mióta ide kerültek a homlokzatról lecserélt régi szobrok, egy középkori olasz város főterét juttatja az eszembe.
Továbbsétálva a Margit hídhoz érünk. Itt nem csak a híd állításának, újjáépítésének és felújításának emléktábláját nézhetjük meg – ami önmagában nem olyan érdekes –, hanem egy spontán kialakult, folyton megújuló és változó emlékművet is. Ez utóbbi rajzokból, gyertyákból, mécsesekből, kavicsokból, illetve rengeteg játékból áll össze, és a 2019-ben itt elsüllyedt Hableány áldozatainak állít emléket.
Ez az utolsó pont, ahol még autóforgalom nélkül megcsodálhatjuk egy budapesti híd szerkezetét alulról, és ezzel tízrészes sétánk véget is ért. Felkanyarodva a hídfőhöz, és eldönthetjük merre megyünk tovább.
Én például a pesti Nagykörúton folytatom a sétát, itt már persze a házakat tartva szem előtt. Tartsatok velem arra is!
