„A régi fényképek érdekeltek, meg a város. Szerettem csavarogni, fotózni és épp kerestek egy fotótárost” – meséli Sándor Tibor, aki történelem-magyar szakos diplomával került 1986-ban a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményébe, amelynek 1992-ben lett a vezetője, s ezt követően megszerezte a könyvtáros informatikus végzettséget. A gyűjteményről, a privát történetek és a história keresztmetszetéről, helytörténetről, levélcsomagokba rejtett történelemről és a budapesti házak kapui mögött feltáruló csodákról is beszélgettünk vele.
Canjavec Judit írása.
Megmutatjuk a „komolykodós” várostörténetet – kezd bele a gyűjtemény feladatainak bemutatásába Sándor Tibor –, amibe beletartozik a 16. századi dokumentumoktól, könyvektől kezdve a várostervezés kapcsán keletkezett, sokszorosított kiadványokig minden. Másrészt foglalkozunk helyismerettel, ami az otthonosság érzetét, az önazonosság helyhez kötését szolgálja. Mindemellett egy-egy közösség életére nézve fontos döntések – legyenek önkormányzatiak, vagy helyi, kis közösségi döntések – megalapozásában, demokratikusságának megőrzésében is lehet szerepe a gyűjteménynek. Mi itt muzeális és múltat őrző dokumentumokat tartunk egy nagyon nyitott, mindenki számára hozzáférhető helyen.
Milyen típusú anyagokból áll össze a gyűjtemény?
A könyvtári dokumentumokat az különbözteti meg a levéltáritól és a múzeumitól, hogy sokszorosítványokról van szó. Könyv a törzsanyag, már 100 ezer fölötti mennyiségben. Térképekből is van vagy 1500 darab, kifejezetten városi sajtótermékek, a helyi vagy a városigazgatás régebben keletkezett lapjai, várospolitikai újságok. A 19. század közepéig mindent gyűjtünk, ami helyi nyomtatásban megjelent, ezt követően már csak a várostörténeti tartalmú kiadványokat. A másik nagy területünk a tömeges dokumentumok, kis nyomtatványok és a plakátok. Ezek száma 400 ezer fölött van. Ebbe a szivargyűrűtől a villamosjegyen át, a báli meghívókon és különböző propaganda reklámanyagokon keresztül, a brossúrákig minden beletartozik. A leggyakrabban használt állományrészeket elkezdtük digitalizálni. Van egy 250 ezres fotótárunk is. A gyűjteményt formálisan 1914-ben, nem formálisan az 1890-es években alapították.
Melyek a legrégebbi darabok?
52 nyomtatvány az 1500-as évek előtti időkből. Van nálunk régiségek és kéziratok gyűjteménye is, ami – tartalomtól függetlenül – az elmúlt 100-110 évben bekerült anyagokat tartalmazza. Vannak olyan speciális gyűjteményeink, amelyeket még Szabó Ervin idejében fogadott be a könyvtár. Nagyon érdekesek a 16. és 17. század török kori dokumentumai is. Rendkívül népszerűek a 19. század végén kiadott, 2000 oldalas címtárak, bennük fölsorolva mindenki, aki itt lakott, vagy boltja volt. Minden vállalat, a vezetőivel és személyzetével, országos intézmények. Ezek a könyvek egyszerre voltak mai értelemben vett Sárga Oldalak, olyan, ma már alig létező szakmákkal, mint a parókakészítő, vagy gyufagyáros. A kiadvány egyszerre lakcím- és cégjegyzék. Van a helytörténetnek családtörténeti vonatkozása, ami manapság nagyon divatos. Mindenki keresi, hol éltek az elődei, mit csináltak, ezért ezt az anyagot elsőként digitalizáltuk.
Jelenleg miket digitalizálnak?
Számos könyvsorozat és cikkgyűjtemény után most épp számolócédulákat. Ezek kis cetlik, amelyeknek a 19-20. század fordulóján volt nagy divatjuk. A cédulák egyik oldalán reklám volt, a másik arra szolgált, hogy ott adják össze a tételeket, amiket vásárolt a vevő. Úgy vitték, mint ahogy ma hordozzuk a reklámszatyrot. Részt veszünk egy osztrák kezdeményezésű nemzetközi akcióban is: kis falvakban egy helyi aktivista körbejárja a lakosokat, megkéri őket, vegyék elő a ládafiából régi fényképeiket, tárgyaikat, irataikat. Ezeket digitalizálják és térképen is kereshetővé teszik. Magyarország szintén csatlakozott ehhez az akcióhoz. Budapesten a Budafoki Könyvtár csinálja Budafok Topotékáját, mi meg a Józsefvárosit. Ez privát történelem, tele városi vonatkozásokkal. Már kinn van az oldalainkon 400 ezer oldalnyi dokumentum, fénykép, plakát – utóbbiból épp most első világháborúsokat raktunk ki –, s mostanra készült el a kottagyűjteményünk is.
Sokszor olyan helyekről gazdagítják a gyűjteményt, mint például az Ecseri piac. Magánemberként is szeret ott kincsek után kutatni?
Persze.
Mit talál izgalmasnak benne?
Azt, ahol valakinek a privát története egy korszak, egy korcsoport és egy társadalmi csoport életének a keresztmetszetével találkozik. Ha régebben lomtalanításokon az ember egy levélcsomagba botlott, abban ott volt az egész történelem. Disszidens rokon írásai az Amerikai Egyesült Államokból, tagkönyvek, oklevelek, befizetések jegyzékei. A háború utáni lakáshelyzet és annak szerencsétlen megoldásai, amikor felosztották a lakásokat és összeköltöztettek embereket. Az összezártságnak ez a formája egy egész generációt nyomorított meg. Ezeknek is megvannak a dokumentumai a Budapest Gyűjteményben, az adatbázisunkban nagyjából 30 ezer kép van. A mienk egy közkönyvtárban elhelyezett muzeális gyűjtemény, vagyis mindenki számára hozzáférhető.
Milyen fotókból van kevesebb a gyűjteményben?
A cigányságról készített képek sajnos ritkán jutnak el hozzánk, pesti kínaiakról meg egyáltalán nem tudok fotót szerezni. Pedig a kisebbségek élete nagyon izgalmas terület.
A könyvtárak is a megújulást tűzték zászlajukra. Egyebek mellett az olvasás népszerűsítését, a digitális szövegértés támogatását, és a könyvtár mint közösségteremtő tér jelenik meg ebben az elképzelésben. A törekvésekből eddig mi valósult meg?
A közkönyvtárakat két irányban gondolják megújítani. Az egyik ez, amiről beszéltem, vagyis az anyagot kipakolni az internetre. A világ ebbe az irányba tart, hogy a dokumentumaink és az információink kikerülnek, kiforgatjuk őket a könyvtár falain kívülre. A könyvtárak jövője másrészről a közösségi funkciók gazdagításában rejlik. A könyv mint katalizátor ott van a háttérben, de valójában mindenfajta közösségi szolgáltatás felé nyitnunk kell. A könyvtárosok részben csak találgatnak. Hol munkanélkülieknek segítenek az önéletrajzuk elkészítésében, hol jogsegélyszolgálatba kezdenek, s nagyon fontosak lettek a gyerek- és ismeretterjesztő programok is. A várostörténet oldaláról a fiatalokkal és az iskolásokkal alakult ki kapcsolat. Rendszeresen fölkeresnek minket tájépítészek, művészettörténészek, és mi bemutatjuk a gyűjtemény anyagát, valamint megmutatjuk, hogyan kell kutatni. De megkeresett minket A Város Mindenkié mozgalom, hogy egy projekt keretében hajléktalanoknak tanítsuk meg, miként kell kutatni közgyűjteményben. S majd ők összeszedik, milyen előzményei vannak a hajléktalan és lakásfoglaló mozgalmaknak. Mi megmutattuk, ők visszajöttek, kikutatták és megcsinálták a dokumentációt. Készítettek egy vándorkiállítást, amit több helyen bemutattak. Nagyon erős az együttműködésünk a 100 éves házak mozgalommal, fotópályázatokat indítunk fővárosi gyerekeknek. A környező iskolákkal is vannak kapcsolataink, tehát mindenféle módon próbálunk kilépni a könyvtár falain túlra, a könyvtár területére behozni másokat és élményszerűen hozzáférhetővé tenni az anyagainkat. De egy kicsit még mindig a sötétben tapogatózunk.
Egy kutatás szerint akinek gyerekkorban sok mesét olvastak a szülei, abból jóval nagyobb eséllyel válik diplomás ember.
Aki nem tud könyvek között fölnőni, azt el kell vinni egy olyan helyre, ahol könyvek vannak. Az élmény, hogy saját maga el tud igazodni a mások által előállított kulturális információk között, arra tanítja meg, hogy a saját életét is tudja kormányozni.
Budapest megpályázza a 2023-as Világ Könyvfővárosa címet, a főváros 150. évfordulójára. Mit gondol erről a projektről?
A könyvtárnak értelemszerűen nagy szerepe lesz benne, az utóbbi években kidolgozott olvasásnépszerűsítő programjaink ebben az összefüggésben újulnak meg. A 150 éves évfordulóra pedig a Budapesti Történeti Múzeummal és Budapest Főváros Levéltárával együtt már eddig is komoly terveket készítettünk, ennek keretében kiállítások, kiadványok és digitális fejlesztések lesznek.
Évtizedek óta foglalkozik Budapesttel. Miként látja, milyen a fővárosunk identitása?
Fiatal! Azt hisszük, ezek a századfordulós házak milyen régiek, de nem. Gondoljunk csak Sopronra, vagy Kőszegre! Hozzájuk képest alig van múltjuk, s a legrégebbi rész, a Vár is tele van századfordulós neobarokkal. Budapest gyönyörű, „hamiskás” kulisszaváros, kicsit olyan, mint egy papírhajtogatott Velence. Nézzünk végig a Nagykörút házain, az egyik ezt a korszakot idézi, a másik azt. Eklektikus, historizáló, díszletszerű, és az a furcsa, hogy ennek ellenére ha bemegyünk egy ilyen ház udvarába, úgy érezzük magunkat, mintha több száz éves történelembe lépnénk be. „Hamiskásan” múltidéző jellege van, és ez az „operett-ízű” múlt nekem nagyon tetszik. Régisége nem igazi antik jelleg, de épp ettől szerethető.
Egy külföldi barátnőm mondta, hogy amikor Budapesten sétál, fölnéz és mindenhol lát valami csodát. Mi meg talán már észre sem vesszük, milyen szép városban élünk. Ön hogyan sétál az utcákon?
Forgatom a fejem, és nagyon szeretnék mindenhová bemenni. Amikor elkezdtem ezt a sétálgatást, még nem voltak csukva a kapuk. De az idők során bezárultak. Ám az ember valahogy mégis beszökik, és az fantasztikus érzés, hogy ott egy lépcsőforduló és látom, hogy egy lámpatartó szobor csonkja mégis megmaradt. Itt-ott megvan még a keramit, vagy a fakocka, amin behajtottak a fogatok. Amikor bemegyek egy ilyen házba, valami mindig megképződik a történelemből – az egykori hétköznapok nyomait látva.
Az írás a Fidelio és az ÉnBudapestem közötti együttműködés részeként jelent meg.
