Az 1910-es évek elején Budapesten rendszeresek voltak a több ezres és tízezres, elsősorban munkásokból álló tömegeket megmozdító események, melyek fókuszában az alacsony bérek, a magas lakbérárak és az általános választójog hiánya volt. Az eseménysorból kiemelkedik a korszak legnagyobb, nagyjából százezer fős tömegtüntetése, ami Vérvörös csütörtök néven híresült el. A 109 évvel ezelőtti, mára szinte feledésbe merült budapesti tüntetés jogosan kapta ezt a nevet: a brutális oszlatás során több tüntetőt lellőttek, de a tömegből is többen visszalőttek a rendőrökre, és egész délután külön-külön is sérültek tucatjaival járó összecsapások zajlottak a város több pontján.

Kovács Tamás

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan gyűlhetett össze 1912. május 23-án egy alapvetően parlamenten belüli hatalmi machináció miatt meghirdetett tüntetésen egyetlen párt (a Szociáldemokrata Párt) hívására nagyjából 100 ezer ember a belvárosban, vissza kell ugornunk pár évet Budapest történetében. Vissza lehetne persze ugrani tizet, vagy százat is, de volt egy olyan eseménysor, aminek a rövid története talán segít elképzelni a hangulatot. (Aki enélkül is el tudja képzelni, ugorjon nyugodtan.)

A legsikeresebb sztrájk

Az 1910-re kicsúcsosodó lakbérsztrájk során több mint tízezer bérlő több mint 200 bérházban tagadta meg a szinte napról napra emelkedő lakbérek megfizetését. Az évekig tartó, egyre szervezettebbé váló tiltakozás volt sokak szerint Magyarország legnagyobb hatású sztrákja, ami alatt és után sokan joggal érezhették, hogy volt értelme a kockázatos kiállásnak. A lakbérsztrájkok eredményeként többek között a házak nagy részében megállapodások születtek a bérlők és a tulajdonosok között, Főváros elkezdte megrendszabályozni az elszálló lakbérárakat a bérlők védelmében, a lakásügyekkel kapcsolatban pedig egy idő után a bérlők képviselői is részt vehettek a döntéshozatalban.

Ezeknél is nagyobb hatás viszont, hogy a Főváros bér- és szükséglakások, illetve szociális intézmények építésbe fogott. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Bárczy István (fő)polgármesternek, de azt senki nem vitatja, hogy a lakbérsztrájkok több éves sorozata nélkül jóval lassabban és kevesebb lakás épült volna. Pár év alatt 5000 (!) bérlakás, és több száz szükséglakás épült és ekkor adták át a ma is működő Dózsa György úti Népszállót is. (Ne legyenek illúzióink: még ez a valóban nagyivű program is csak tüneti kezelése volt a lakhatási válságnak, amit pár évvel később az I. világháború után Budapestre érkező tömegek is súlyosbítottak. De ez már egy másik történet.)

A budapesti lakbérsztrájkok és hatásuk története elképesztően izgalmas, a fontosabb szerepet játszó házak (például az angyalföldi Tizenháromház) pedig a mai napig állnak. A határozottan sikeresnek mondható tiltakozásra munkások és házépítők háztulajdonosok egyaránt évtizedekig emlékeztek, persze kissé más előjellel. Ez az emlékezet pedig lecsapódott a két világháború közötti budapesti építkezéseken, és így sok helyen tetten érhető Budapest mai utcaképén is.

A Vérvörös csütörtök közvetlen kiváltó oka nem a lakhatási helyzet volt, de a fenti események a fontos előzmények közé tartoznak: a sztrájk erősítette az informális és formális munkásszervezeteket, a választójoggal nem rendelkező (!) munkások között tovább nőtt a Szocdemek népszerűsége, és éppen a legsikeresebb korszakában járunk egy több éves, küzdelmes sztrájksorozatnak.

A Vérvörös csütörtök

Választójogal ebben az időben még nagyon kevesen rendelkeztek, a kormányról, képviselőkről a lakosság alig pár százaléka döntött. A téma évről évre egyre forróbb és központibb lett, és élénken foglalkoztatta a választójoggal nem rendelkező munkásokat is. 1912 májusában, kevesebb mint két héttel azután, hogy a parlamenti ellenzék mozgásterét radikálisan csökkenteni akaró gróf Tisza István lett a képviselőház elnöke, a Szociáldemokrata Párt tüntetést (és sztrájkot) szervezett.

A parlamentben ekkor már hosszú ideje erősödtek az ellenzéki, a munkások körében nagyon népszerű hangok, az országgyűlési munkát obstrukcióval (magyarul: kegyetlenül hosszú, a döntéshozatalt akadályozó hozzászólásokkal, adminisztratív kibúvókkal) akadályozták, de az ostrukció lehetőségeit korlátozó szabályok ellen tiltakozva az üléstermet is szétverték korábban.

A tüntetésre százezres, jellemzően külvárosokban élő és dolgozó munkásokból álló tömeg gyűlt össze a belvárosban, a Parlament előtt. Hamar világossá vált, hogy a kiváltó okok elleni tiltakozás mellett egy általános kormányellenes demonstráció bontakozik ki. A hangulat feszült volt mind a tüntetők, mind a rendfentartók oldalán.

A békés oszlatás nem vezetett eredményre, a tömeg nem mozdult. Az ezt követő erőszakos rendőri fellépés hatására pedig elszabadultak az indulatok. A tüntetők a városban több helyen felszedték az utcaköveket, barikádokat emeltek, kirakatokat törtek be, villamosokat borítottak fel, többen a rendőrökre is visszalőttek. Kassák Lajos két évvel korábban, egy lakbérsztrájkokról szóló művében írta: „talán csak egy halálra szánt ember kellett volna ahhoz, hogy az egész város rendje fölboruljon.” Hogy 1912. május 23-án felborult, ahhoz nem fér kétség.

Budapest rendőrfőkapitánya, Boda Dezső valóban brutális eszközökkel próbálta feloszlatni a tömeget: az első világháború előtti korszak legnagyobb tüntetésén pár óra alatt hatan meghaltak, több százan megsebesültek, a nap végére százakat le is tartóztattak.

A Vérvörös csütörtök név szinte azonnal ráragadt az eseményekre, amikor a Szociáldemokrata Párt lapja ezzel a címmel jelentette meg beszámolóját:

Tünetés, Nyugat, villamos

Babits Mihály árulkodó című verse, a Május huszonhárom Rákospalotán nem az egyetlen irodalmi alkotás, ami a napról született. (Többek közt Ady, Kosztolányi, Kaffka Margit és több más Nyugatos írt róla.) Azért ezt idézem, mert túl azon, hogy átérezhetővé teszi a város hangulatát, feltűnik benne a nap egyik fontos, de még nem említett szereplője.

„Pest utcái között rohanó nép, puskalövések,
rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom.
Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet
nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt.
Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak,
nem bőgnek tehenek, még a a malac se visít.
Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg.
Hószinü fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg.
Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bőg)
sejteni a város szörnyeteges közelét.
Ám most alszik a táj: egy döglött villanyos állong.
Ó bús villanyosom! bús ez a néma világ!
Bús e méla falún az üres sínekre merengni.
Ó jövevény sínek, visztek-e még ma tovább?
Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak,
hol most csorran a vér, forran a forradalom?
hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi
s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt;
hol tán míg irom ezt, Magyarország nagy betegágyán
vér és kínok közt megszületett a Jövő.”

A verset olvasva és a képeket nézve feltűnhet egy eddig nem említett, de fontos szereplő: a villamos. Pest tömegközlekedési eszköze ekkor egyeduralkodóan a villamos volt. Az alacsony befogadóképességű kocsik a maihoz képest sokkal sűrűbb hálózaton közlekedtek, nem véletlen, hogy kis túlzással minden pesti fotóba belelógott egy villamos. Érthető hát, hogy barikádemelésre is kézenfekvő eszköz volt.

A történethez lezárásként hozzátartozik, hogy a tüntetés nem érte el a közvetlen célját: Tisza a képviselőház elnöke maradt, a kritizált házszabályt elfogadták.