Szinte mindenhol megjelent, hogy hamarosan véget érhet a Rác majdnem két évtizede tartó csipkerózsikaálma, és újra megnyílhat a főváros egyik legszebb fürdője. Arról azonban kevesen írtak, hogy vajon miért is fontos ez az épület, hiszen Budapest fürdőváros, kis túlzással, tele vagyunk ilyen létesítményekkel.
Zubreczki Dávid írása
Igaz, ami igaz, tényleg sok fürdőnk van, ezen a környéken meg kiváltképp: ott sorakozik pár perc sétányira egymástól a Gellért, a Rudas és a Rác. Az utóbbi kettő fölé már a törökök is szögletes kupolacsarnokot emeltek, hiszen a hőforrások közvetlenül ott voltak a budai Vár tövében.
A Rác fürdő a Tabánt lakó szerbek, azaz rácok után kapta a nevét, így emlegették a helyet már a hódoltság idején is (a másik neve Kis fürdő volt). A vár visszavívását csodálatos módon, szinte sértetlenül vészelte át, s bár többször átépítették a házat, az oszmán építészet jegeit viselő csarnok szerencsére sértetlenül maradt meg mind a mai napig.
Mint Hídvégi Violetta összeállításából kiderül, már 1827-ben is arról írnak a beszámolók, hogy Budán a „kénköves meleg fürdők, melyek egynehány esztendők óta kicsinosíttattak, különös emlékezetet érdemelnek” – megemlítve közöttük természetesen a Rácot is. Ám igazi felemelkedése akkor jött el, amikor 1860-ban Heinrich Nepomuk János tulajdonába kerül az intézmény.
A külföldi fürdőket is megjárt orvos tudatosan állt neki a komplexum fejlesztésének, amihez barátja, Ybl Miklós segítségét kérte. Jó, ha az embernek ilyen barátai vannak, az eredmény tényleg káprázatos lett. Egyrészt tökéletes megfelelt a kor igényeinek, hiszen épp ekkoriban teljesedett ki a fürdőélet számos országban, melynek egyik legszebb példája lett a Rác. Felépítése mindenben megfelelt a kívánalmaknak. Készült két új fürdőcsarnok a törökkori mellé, zuhanyzókkal, gőz- és kádfürdőkkel, természetesen női és férfi részleggel, és számos más kiegészítés két nagy fejlesztési ütemben.
Akkoriban máshogy zajlott a fürdőzés, mint manapság. Nem lehetett csak úgy „beugrani” néhány órára csobbanni: általában heteken át tartó kúra keretében látogatta a közönség a helyeket, jellemzően összekötve a pihenéssel. Vagyis sok pénz és még több szabadidő kellett a kihasználásához. A kúra jelentős része pedig gyógyvízivásból, kádfürdőzésből, zuhanyozásokból állt, nagy medencéket akkoriban nem használtak – pláne nem koedukált formában. Na és persze sokak számára az egész fürdőzés legfontosabb része a társasági élet volt. Egyesek úgy utaztak pihenni fürdővárosokba, hogy be se tették a lábukat a vízbe.
Ybl Miklós gyönyörű épülete minden kívánalomnak megfelelt, pedig nem volt sok előkép, amit használhatott. Az új épület belső formáit a meglevő török épületrészek is ihlették, amiket azután egy romantikus-neoreneszánsz palota stílusával gyúrt ebbe. Ezzel olyan enteriőröket teremtett, hogy aki belép, hirtelen egy mese díszletei közt találja magát. A modellek ugyan a szigorú török csarnokok voltak, de azokat könnyed kőcsipkékkel öltöztette fel. A zuhanytér megjelenése szinte szürreális a ma emberének: gyönyörű boltívek és antik szobrok közt, a felülvilágítókon beszűrődő természetes fényben néhány zuhanyrózsa áll ki a falból.
„Oly hely ez, mely a fővárosnak igazi díszére szolgál, mert nem hisszük, hogy Európában léteznék ennél fényesebb és célszerűbben berendezett gőzfürdő.” – lelkendezett a korabeli sajtó. Egy néhány évvel későbbi másik beszámoló pedig számos előnyös tulajdonsága mellett külön kiemeli, hogy: „A fürdőhöz igen kényelmes a közlekedés, közel esik hozzá a Rudas-fürdő csavargőzös állomása, és azon kívül a fürdő külön csinos társkocsijai a Deák tértől tízpercenként közlekednek. Bérkocsi-állomás is van a fürdő közelében.”
Szóval nem csak gyógyászati és építészeti, de minden szempontból korszerű volt. Érdekesen alakult az épület környezete is. Mellette húzódott ugyanis az Ördög-árok. Az a Nagykovácsinál eredő vízfolyás, mely itt éri el a Dunát, de ezen a szakaszon már inkább volt szennyvízkanális, mintsem romantikus patak. Szóval a befedése mellett döntöttek. A boltozás miatt azonban megemelkedett a környéken a talajszint, így a ház kicsit „alacsonyabb” lett: ma is lépcsőn mehetünk le az eredeti kapuhoz.
A hely tökéletesen működött egészen második világháborúig. Akkor viszont sajnos komoly sérüléseket szenvedett. A helyreállítás során a romos részeket lebontották, így az eredeti épületnek csak egy részét őrizték meg, a régi eleganciából és ragyogásból még kevesebbet. Az így létrejött foghíjon működött azután ezredforduló legendás szórakozóhelye, a Ráckert, mintegy a későbbi romkocsmás-teraszos Budapest előfutáraként.
Azután 2002-ben bezárták a fürdőt és hozzáláttak a rekonstrukcióhoz. Ez egyfelől katasztrofálisan, másfelől viszont remekül sikerült.
Hogy miért sikerült a felújítás katasztrofálisan?
Egyrészt a felújítással egy jókora hotelt is hozzácsaptak az épülethez. Az amúgy zöldterületben szegény Budapesten egy közparkban ez megbocsáthatatlan lépés. Másrészt sikerült olyan konstrukcióban bevonni magántőkét a fejlesztésbe, hogy az egy gyakorlatilag átláthatatlanul kusza üggyé bonyolódott abszurd fordulatokkal, perekkel, feljelentésekkel. Legnagyobbat persze a budapestiek veszítettek az egésszel: nem csak anyagilag, meg zöldterületben, hanem azzal is, hogy lassan húsz éve nem használhatjuk a fürdőt.
És hogy miért sikerült a felújítás mégis remekül?
A Dévényi Tamás, valamint Kis Péter és Pethő László tervezte rekonstrukció tényleg példaértékű lett. Ahogy a vezető tervező fogalmazott, olyan ez, mint egy madártej: a kortárs kiegészítések adják a homogén „levet”, és ebben úszkálnak a műemlékvédelmi szempontok szerint helyreállított évszázados épületelemek.
A helyreállítás során eltávolították a második világháború után felvitt vakolatot, ami alól csodálatos emlékek kerültek elő. Például egy gyönyörű barokk kapu, amelyet szépen helyreállítottak, s ha egyszer megnyílik a létesítmény, használni is fognak. Számos régebbi, török emléket is megtaláltak, és kiszabadították a korabeli csarnokok kupoláit is. Ugyanakkor a legtöbb helyen az Ybl-féle épülethez nyúltak vissza. Ennek a részeit igyekeztek eredeti szépségükben helyreállítani, ahol pedig erre nem volt mód, ott gyakorlatilag a semmiből visszaépíteni.
A belépőket tehát egy káprázatos romantikus-neoreneszánsz belső fogadja majd, melynek a nagy része azonban újraépített tér. Ez utóbbira azért számos kortárs kiegészítés is emlékeztet, vagyis az illúzió megvan, de nem akarja elhitetni a látogatóval, hogy minden eredeti.
Hogy kinek mennyire tetszik ez az izgalmas keveredés, ez a „madártej”, azt hamarosan mindenki eldöntheti maga.
Legalábbis reméljük.
