Ez volt az egyik alapkérdés, amelyre elég könnyen választ találtunk a Budapest Te+Én podcast két vendégével, Hajós Andrással és Jeli Andrással. Beszélgettünk a megváltozott világról, a pandémia hatásairól, az új nézőkről, akik már el tudják képzelni, hogy fizessenek valamiért. És persze arról is, hogy miért nincs nagy számban feliratkozója a Dalfutár oldalának.
„Mert nem szólunk, hogy iratkozzanak fel. Mert az ciki. Pedig dehogy ciki. Az egy mérőszám. Csak azt gondoljuk, hogy a művészet és az üzlet nem összetartozó fogalmak. Igazából azt a kérdést sem tudjuk értelmezni, hogy „mennyit adtunk el?” Vajon, ha sokat adtunk el, azt szégyellni kell? A támogatóink elfogadják, hogy ennyit kerestünk az általuk adott összegek mellé, vagy azt mondják, hogy akkor annyival kevesebbet adnak?”
Valóban nehezen beszélünk a pénzről, még ha jól megérdemelt, akkor is…
Van ez a furcsa hiedelem, hogy a művészetet a művész nem pénzért csinálja. De igazándiból a művész szeretné eltartani magát. Van ez a furcsa álszemérmesség, hogy az igazi művész nem beszél pénzről. Hát mi elmondjuk, hogy de. Nem kell szégyellnünk, hogy pénzért csináljuk. Heti hét napon át nem lehet csak a művészetért alkotni.
Hogyan tudtok a szponzorokkal tárgyalni, akik azért várnak valamit cserébe a pénzükért?
Egy szponzortárgyaláson is olyanok vagyunk, mint egyébként. Odaülünk, elmondjuk, hogy a tartalomba nem lehet beleszólni. A műsort megjelenése után egy darab termékkel sem fog többet eladni. Mégis gyakran eredményes a tárgyalás, mert eleve megválogatjuk, hogy hova megyünk el. Ahova elmegyünk, ott szinte biztosak vagyunk abban, hogy kíváncsiak ránk.
Hajós András a közös munkáról…
Mi egy olyan házaspár vagyunk, hogy amikor ő belém szeretett, hogy milyen szép vagyok, de nem volt pénzünk, szemet hunyt afelett, hogy kimentem a négyes útra strichelni egy pár évet. Ő nem haragszik érte, én meg hálás vagyok, hogy megbocsátott. (Mire Jeli András) Biztosan halljátok, hogy mi egy olyan házaspár vagyunk, aki néha beleszúr a másikba.
Hajós a kereskedelmi médiáról…
Egy kereskedelmi műsort csak úgy lehet összerakni, hogy az elején el kell dönteni, hogy abban mi fog történni. Nem lehet százmilliókkal dobálózni. Nem lehet arra feltenni egy stúdióbérletet, egy díszletet, 60 ember munkáját, hogy jókedvűen érkezik a szereplő, vagy sem. Kell a jó terv. Az a kérdés, hogy a megtervezéssel ki bánik aljas módon, és ki az, aki még határt tart. Mi nem kényszerülünk rá, hogy ennyire előre tervezzünk, de azért sejtjük, hogy a kiválogatott főszereplők hogyan működnek majd együtt.
Hajós a témasémákról…
Az az alaptétel, hogy kutya, szerelem, gyerek, könny, nagymama… ezek a toposzok működnek, az nyilvánvaló. Nem ezt kell szégyellni. Azt kell szégyellni, ha annyira fantáziátlanok vagyunk, hogy nem hiszünk abban, hogy ezek közül valamelyik magától is megtörténik. Én biztos vagyunk abban, hogy megtörténik – pusztán attól, hogy őszintén kérdezek és utána figyelek.
Kérdések, amelyekre a podcastban választ kapunk:
- Miben különböznek a kereskedelmi tévés és a saját elvek?
- Mire kell rászánni az időt?
- Mit kell megtervezni és miben kell hinni?
- Miben különbözik a magyar kereskedelmi média az amerikaitól?
- Mitől drágább egy őszinte műsor?
- Kell-e a trashvideó?
- Hogyan kezel téged a youtube?
- Csak a nézettség számít?
- Mit jelent a szegmentálódott piac?
- Mi a producer feladata, ha nem a kereskedelmi médiában dolgozik?
- Mekkora lehet egy youtube videó hossza?