A főváros lídója lehetne és igazi víziparadicsom – írták a Római-partról többször, különböző időszakokban, a háború előtt és a hatvanas években is, míg tavalyelőtt arra tett valaki javaslatot, hogyan kellene feltámasztani egykor virágzó, mára eléggé háttérbe szorult vízisport életét, sőt, a múlt héten újranyitott a Római-parti Plázs is. Ám most nem a mai, mindannyiunk által jól ismert, nagyon változatos képet mutató, hekkezős-palacsintás-fellinis hangulatot vesszük górcső alá, hanem a Fortepan képei segítségével felidézzük milyen élet folyt itt egykor.
Fonyódi Anita, a Kép-Tér Blog szerzőjének írása.
A Duna partján, Óbudának az Újpesti vasúti hídtól északra fekvő, korábban Lőpormalom dűlőnek nevezett része az itt álló lőpormalmokról kapta nevét, bár ezek emlékét ma már csak a hasonló nevű utca őrzi. A vízi élet kezdetét 1843-tól számítják, amikor gróf Széchenyi István, az evezős sport megalapítója és aktív művelője báró Wesselényi Miklóssal megrendezte az első versenyt, amelyen a győztes hajót a Lánchíd tervezője, Clark Ádám kormányozta.
Tömegesen az első világháború alatt kezdtek idejárni az emberek, ahogy az újságok írták, a “weekendezők”, de míg száz éve mindössze két kis rozoga csónakház állt a parton, és néhány különc amatőr tartotta itt egyevezős csónakját, évről évre nagyobb lett a forgalom. A csónakok tárolására eleinte kisebb kunyhókat, majd egyre nagyobb hangárokat emeltek, az átöltözéshez kabinokat építettek. Akik nem evezni, csak kirándulni jöttek, sátrakban laktak és tábortűz mellett sütögették a szalonnát a parton.
Gyakran egész családok adták fel a városi albérletet és költöztek ki nyárra, szerény körülmények közé a folyópartra, ahol még ha vadregényes is, de mindenképpen olcsóbb volt az élet.
Azután gomba módra szaporodtak a weekendházak, vasárnaponként pedig rendszeresen csónakok ezrei lepték el a Dunát. A harmincas években a partszakasz a vadevezősök közkedvelt helyévé vált, és számtalan kétpárevezős csónak, kielboat szállt vízre hétvégén.
A csónakokat rendszámmal kellett ellátni amit meg lehet érteni, ha tudjuk, hogy annyi volt belőlük, hogy akkor még
“A budai parton a Dara-utcánál kezdődik a “vadak” csónakgarazsirozása és tart Békásmegyerig, sőt még Békásmegyer község partjain is vannak csónak-garázsok.” (Az Ujság, 1930.04.02.)
Az úttörő csónakházak között tartják számon az egykor a hídhoz közel álló, Magasházy Mihályról elnevezettet, ebben 250 csónak fért el és 1932-ben így hirdették magukat:
“Az összekötő-hídnál, a pormentes Római-parton, ahol se gyár, se szennycsatorna nem rontja a sport hatását, szembetűnik a Magasházy-csónakház vasbeton épülete, (…). Dunára néző teraszán elsőrangú vendéglő.”
Amint kitavaszodott, néhány csónakház, így a Magasházy, a Weinberger és Bürgermeister Károlyé autóbuszjáratot működtetett a Flórián téri villamos végállomás és a Római-part között. A Kadosa utcánál Podoletz Gusztáv 150 férőhelyes hangárját cölöpökre építették mert régebben többször érte árvíz.
1939-ben már 24 nagy csónakházat számoltak és a legnagyobb hatszáz hajót őrzött. Akkor hét-nyolcezer csónakkal lehetett számolni a Római-parton. Az evezősökön kívül tódultak ide a kirándulók és a vendégek igényeit kb. harminc vendéglő szolgálta ki, köztük az egyik legrégebbi a majdnem a Megyeri-rév magasságában található Bivalyos vendéglő volt. A helyzet még korántsem volt ideális, még akkor is azt írták az újságok, hogy a Római-parton portalanítani és szabályozni szükséges és fejleszteni kell az infrastruktúrát, rendezni a strandfürdőzést, ezzel a sok gyalogosan érkező kirándulóra is gondolva, akik nem szállnak hajóba, viszont szívesen megmártóznának a vízben. A fürdés akkor sem volt megengedett, tekintettel arra, hogy a rengeteg csónak evezője veszélyeztetné a fürdőzők életét.
A második világháború után az úri hóbortnak kikiáltott evezős sport a kajak-kenu javára visszaszorult, a hajóépítést és a fából épített kielboatokat “száműzték”. A csónakházak sem jártak jól, 1950-ben államosították őket és a Sportlétesítmények Nemzeti Vállalat kezelésébe kerültek. De a part mit sem vesztett népszerűségéből, továbbra is tömegek tódultak ide kikapcsolódni, főleg a forró nyári hétvégeken.
1959-ben azt írták, az öt kilométer hosszú és 200 méter széles parti sáv kiváló adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy fővárosunk „lidójává” váljék, hiszen messzire fekszik a gyáraktól, ezért jó a levegője, és gyorsan megközelíthető. Mivel a saját autó akkor még keveseknek adatott meg, és a hétvégéken “egész Budapestet kellett fogadni” a Római-parton, nagyszabású fejlesztési tervet dolgoztak ki, amelynek fő rendezési elve az volt, hogy a terület az evezősök paradicsomává váljon.
Ehhez nemcsak a környéket kellett rendezni a régi, leromlott állagú csónakházak elbontásával és új utcák létesítésével, de biztosítani kellett a megfelelő közlekedést is, így felvetették a HÉV gyorsvasúttá fejlesztését. A szakaszon négy helyen terveztek strandolási lehetőséget, de a fürdés lehetőségét végül 1973-ban, a romló vízminőség okán beszüntették.
A rendezés nehézségeit egyrészt az árterület okozta, másrészt a hatvanas években üzemelő 13 csónakházból csak három épült a háború után,a Hattyú, a Sport és a Lidó, a régebbiek addigra nem voltak jó állapotban.
A terv fontos részét képezte az egész évben üzemelő szállodák építése, mivel hotelszobákban amúgy sem bővelkedett akkor még a főváros, illetve a csónakgarázsok építése, hiszen az akkoriak befogadóképessége limitált volt.
Így a hatvanas években vállalati üdülők és üdülőszállók épültek a csónakházak mellé, például a ma éppen átalakítás alatt lévő hatemeletes Postás-, az Építők szakszervezetének üdülője vagy a mára bezárt Lidó Szálló és csónakház.
A Római-partra ma a legtöbben már nem evezni járnak, sokkal inkább a vendéglátóipari egységeket keresik fel, de kedvelt célpont illetve útvonal a Szentendrére bringázók számára is. Az utóbbi évtizedekben az árvízvédelem, a csónakházak pusztulása és a lakóparkok építése kapcsán került legtöbbször a hírekbe.
És míg a fénykorát talán a harmincas, illetve a szocializmus alatt a nyolcvanas évekig élte, a “legszebb” időkben is, folyamatosan azt keresték, hogyan lehetne jobbá, kellemesebbé tenni, kihasználva remek adottságait és kordában tartva az árvizeket. A leírások alapján, ahogy láttuk, valójában sosem volt tökéletes, mégis tömegeket vonzott.
S míg a jövőjével kapcsolatos egyeztetések továbbra is folynak, népszerűsége most is töretlen, csak épp ez nem a békebeli csónakházak és áramvonalas kielboatok aranykora, pedig a képeken varázslatosnak tűnik…
A cikk elkészítéséhez az Arcanum, a Fortepan, a Budapest Képarchívum és a Mapire.eu adatbázisait használtam fel.
További forrrások:
- Békásmegyer-Csillaghegy-Rómaifürdő Facebook oldal
- Dunai Szigetek Blog térkép
- Branczik Márta: A hatvanas évek építészete a Rómain