Az elvárosiasodás egyik következménye az lett, hogy gondolkodás és lelkiismeretfurdalás nélkül haladunk el embertársaink mellett. Ez igazából érthető is, hiszen ha Budapest utcáin sétálva mindenkit köszöntenénk, akkor a városunk jelenlegi hangszennyezettsége a sokszorosára nőne a milliónyi egyszerre elhangzó „Szevasz, csácsumicsá, miapálya” és társaitól.
Ha azonban egy társasházban vagyunk, liftbe szállunk, vagy csak elmegyünk vidékre, akkor arra az időre annak a kis közösségnek a tagjává válunk, s a kis közösségben már illendő az egymás köszöntése. Arról meg nem is beszélve, ha mondjuk napok óta a Földközi-tengeren magányosan hánykolódva találkozunk valakivel… Ezzel tulajdonképpen azt jelezzük, hogy észrevettük a másikat, emberszámba vesszük.
Köszönőviszony, avagy az erdei etikett
Éppen egy ilyen kis közösség tagjai vagyunk akkor is, ha egy erdei túraútvonalon járunk akár gyalogosan, futva, bringázva, vagy bármi más módon. Ha találkozunk valakivel, szinte biztosra vehetjük, hogy az illető is hasonló módon érez a természet, az aktív kikapcsolódás iránt, s mint a túrázók közösségének a tagját, illik köszönéssel üdvözölni. Olyan komor is lenne, ha egy hosszú séta közben szó nélkül mennénk el egymás mellett.
Amúgy éppen a Budapest környéki túraútvonalak sajátossága, hogy szinte átmenet nélkül változik a fentebb említett elvárosiasodott környezet, meghitt erdővé-mezővé. Akivel azelőtt némán álltunk egymás mellett az odáig tartó buszon, vagy villamoson, azt most már üdvözölhetnénk is. Figyeljétek csak meg valamelyik Normafa környéki turistaúton, furcsa és tulajdonképpen buta szituáció.
Esetenként még kedélyes beszélgetés is létrejöhet egy idegennel / © Kamaji Ogino – Pexels
Kivétel erősíti a szabályt!
Van különbség túrázó, kocogó, vagy a vasárnapi kerékpáros és az edzésképpen futó vagy kerékpározó között. Míg előbbiek első sorban a táj szépsége és a tiszta levegő miatt mennek az erdőbe, addig a sportolók teljesítményük javítására, nehéz fizikai igénybevételt jelentő edzésre használják a nyomvonalakat. Nem szabad hát megsértődni akkor sem, ha barátságos „Ahoy”-unkat nem viszonozzák akár fejbiccentéssel sem, mert egy intenzív edzés közben (pláne mondjuk emelkedőn futás közben) a sportolók 100%-ban a teljesítményre koncentrálnak.
Ha azt látjuk, hogy egy ilyen sportoló közeledik felénk, csak engedjünk neki utat, hogy ne akadályozzuk őket. Nem utolsó sorban, ha köszönés helyett inkább csak félreállunk, nagyobb valószínűséggel kapunk egy nyögést vagy egy intést köszönetképpen.
