Minden ház érdekes – ez a Budapest 100 program szervezőinek örökös mottója, és ez a Paulay Ede utca – Vasvári Pál utca sarkán álló neoreneszánsz bérház történetének tanulsága is. Sokkoló háztűz, lebukó kasszafúró-fejedelem, cipő- és cipészközpont.
A házra szinte véletlenül esett a választás. Azért csak szinte, mert az éppen a végéhez közeledő szintráépítés miatt a sarokház mindkét utca vonalából eléggé kitűnik. Az épület jövőjével részletesen foglalkozott Vincze Miklós a 24.hu-n megjelent cikkében. Ha teljesen elkészül a ráépítéssel járó felújítás, akkor mindenképp érdemes összehasonlítani a korábbi terveket és híreket a valósággal, de itt még nem tartunk. A ház múltjában kutatkodva viszont több olyan történet került elő, amit érdemes felidézni.
A kasszafúrók királya a házban
Apróbb bűntények mindenhol történnek, az egyik lakó, Somogyi József magántisztviselő 1944 elején például egy éjszaka alatt –mai áron számolva– majdnem 50 millió forinttal lett szegényebb; már ha elfogadjuk, hogy Somogyi úr nem kerekítette jócskán felfelé az eltűnt vagyona értékét. Persze, 50 milliót kipakolni egy lakásból nem is apró bűntény, mégis, egy bő évtizeddel korábban ennél jóval „rangosabb” esemény helyszíne volt a ház.
1933 elején a Palma kaucsuk Rt páncélszekrényét fúrta fel két órás megfeszített munkával egy profi, de balszerencsés mackós, mai áron bő 3 millió forintot zsákmányolva. Messzire nem jutott vele, a viceházmester éberségének hála azonnal elkapták. Nem akárki került így (ismét) rendőrkézre: Háder József a korszak egyik legveszélyesebb kasszafúrója volt, aki magára örömmel hivatkozott a kasszafúrók királyaként. („Én, a kasszafúrók királya, ostobább voltam, mint egy kezdő csirketolvaj!” – mondta egyszer, amikor elkapták.)
(in. Magyarország, 1933. február 2.)
A Paulay Ede utcában nem először és nem is utoljára került rendőrkézre, szabadulása után pedig mindig visszatért szakmájához, de hát királyból is láttunk már olyat, aki elűzése után került újra trónra. A budapesti kasszafúrás talán utolsó nagy aranykora volt ez: a legendás Papakoszta és társai már régen nem voltak a pályán, de módszereiket szorgos követőik tovább finomították.
Kaucsuk sarok
Háder úrnál azonban izgalmasabb maga a Palma kaucsuk sarok. Az 1910-es évek legelején megjelenő cipősarok bőrből készült társainál jóval rugalmasabb volt, a reklám szerint egészséges, ruganyos járást és a gerinc terhelésének csökkenését biztosította azok szamára, akik ilyen sarkat tetettek a cipőjükre.
A Palma sarokról Berény Róbertől is rendeltek plakátot, leginkább ennek köszönhető, hogy ez máig a két világháború közötti korszak egyik legismertebb márkája, annak ellenére, hogy a készen vásárolt cipők uralma miatt maga a termék már szinte értelmezhetetlen.
Érdekes módon nem a Palma volt az egyetlen cég a környéken, sőt még a házban sem, amelyik cipőkkel foglalkozott. Ez a környék volt a bőr-, cipőfelsőrész- és cipőalkatrész nagykereskedők és gyári lerakatok egyik központja, egymás mellett sorakoztak a különböző cégek irodái, raktárai és üzletei. A Vasvári Pál utca olyan lehetett a cipészeknek, mint ma a Falk Miksa a műgyűjtőknek. Volt olyan időszak, amikor négy cipős-bőrös cég munkálkodott a házban, és nem volt ritka, hogy az újságban egymás mellett két hirdetés is erre a környékre próbálta csábítani az új lábbelire vágyókat.
„Mint iszonyatos kráter robbant…”
Egy-egy komoly tűzeset hosszú időre megmarad a város emlékezetében. (Lásd a közelmúltból például a Budapest Sportcsarnok leégését vagy a Kodály köröndi tűzvészt.) A 20 század elejéről viszonylag ismert még a Rákóczi úton álló Párizsi Nagy Áruház (Nem összekeverendő az Andrássy úton álló, 1911-ben megnyíló Párizsi Nagy Áruházzal!) 1903-as leégése, még korábbról meg az 1810-es tabáni tűzvész.
1930 tavaszán a Paulay Ede utca 39. volt a helyszíne a Párzsi Nagy Áruház leégése óta eltelt időszak valószínűleg legjelentősebb tűzesetének. A tűz vonzotta a katasztrófaturistákat, az újságok részletes, hangzatos riportokban számolt be az esetről. A „kihamvadt pokol” címadás például valóban lehet, hogy kissé túlzó, de tény, a Paulay Ede utca 39. égése drámai, a város legnagyobb háztüzeihez mérhető esemény volt.
A tűz egy üvegtetejű, utólag beépített udvari raktárból indult ki, ami egy cipészkellék-nagykereskedéshez tartozott. (Nem, nem a Palma-kaucsuk sarkak égtek el, hanem a „WELTSCH GOTTFRIED UTÓDAI” nevet viselő nagykereskedés kapott lángra.) Az elsőként kiérkező hét tűzoltóra az utca felőli üzlet ajtaja rárobbant, méterekkel repítve odébb őket. A folyamatosan érkező tűzoltók, mentők és rendőrök szervezetten, mai szemmel nézve is profin lezárták a környéket, ellátták a sebesülteket, folytatták az oltást. A lakókkal tele lévő épület kiürítésére viszont senki nem gondolt, és arról se volt információja a tűzoltóknak, hogy az üzletben és a raktárban hol és milyen tűz- és robbanásveszélyes anyagokat tárolnak.
Ez utóbbi sajnos hamar kiderült: az udvari raktár felrobbant, a kicsapó lángok felgyújtották az épület tetőszerkezetét (!), a gang járhatatlanná, a lépcsőház elérhetetlenné vált, miközben majdnem negyven lakó ragadt a lakásokban. A tűzoltók ekkor már nagy erőkkel a helyszínen voltak, így mindenkit ki tudtak menteni a házból, felüket az ablakokon keresztül létrákkal, felüket az égő udvar felől.
A közvetlen életveszély ezzel elhárult, de a tűz tovább égett, a kisebb-nagyobb robbanások, az égő vegyi anyagok komoly veszélyt jelentettek a tűzoltókra, akik közül sokan rosszul lettek a veszélyes gázoktól. Összesen 24 tűzoltót és 6 lakót kellett ellátásban részesíteni. 4 tűzoltó közepesen súlyosan, 2 pedig súlyosan megsérült. Volt olyan tűzoltó, aki négy ájulás (feltehetően füstmérgezés) után is visszatért az égő épületbe.
Az eseményről beszámoló újságok (joggal) drámai hangot ütöttek meg. Egy jellemző részlet a Kis Ujságból: „Fülsiketítő sikolyok, jajveszékelés, gyermek sírás akasztotta meg a tűzoltók oltási munkálatait. — Inkább a lángokban lelem halálom, mintsem lássam kis vagyonom pusztulását! — kiáltotta egy idős asszony. Egy fialal leány izgalmában a lángok közé dobálta ruhaneműit. A tűzoltók haláltmegvető bátorsággal igyekeztek felhalohn a lángokban álló folyosókra és figyelmeztették a lakókat, hogy saját érdekükben menjenek át az udvari részről az utca felőli oldalra. Csakhamar benépesedtek a ház utcai ablakai. Kétségbeesett emberek tömege összetett kézzel könyörgött a tűzoltóknak, mentsék ki őket.”
Pontosan nem lehet rekonstruálni, hogy mi égett, de gumi, terpentin és benzol tartalmú anyagok egész biztosan. Csodával határos módon az egész épület leggyúlékonyabb anyaga, az égő raktárban tárolt celluloid nem kapott lángra. Ma már -reméljük- hasonló eset nem fordulhatna elő Budapesten. Robbanásveszélyes anyagok tömegét össze-vissza tárolni egy belvárosi lakóház udvarán finoman szólva is kétes kimenetelű vállalkozás.
A tűz mai áron számolva bő 330 millió forintos kárt okozott, a ház egy része átmenetileg lakhatatlanná és használhatalanná vált. (A 400 ezer pengőt könnyen át lehet számítani mai értékre, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez a tűz ma is ekkora anyagi kárt okozna.)
A házat helyreállították, a földszintre épített egykori raktár ma is megvan, a házban működő spanyol étteremhez tartozik. Az itteni cipős-bőrös világ talán utolsó emléke a ‘90-es években még itt működött Barcelona bőrdivatüzlet volt. („Óriási választék spanyol női és férfimodellek, nappa-, irha-, nubuk- és panofix bőrből! Csak áraink csökkenek, a minőség nem!”)
Jelenleg a már említett szintráépítés zajlik a szokásosnak mondható konstrukcióban: felújítják a házat cserébe azért, hogy a társasház hozzájárul a ráépéshez/tetőtérbeépítéshez. A rossz állapotú társasházak felújításához akkora forrásokra lenne szükség, amit az ott lakók nem tudnak maguktól kifizetni, a kerületi és fővárosi támogatások pedig nem tudnak, soha nem is tudtak elérni minden utcasarokra. A ráépítéseket finanszírozó befektetők átvállalják a felújítás költségét (vagy legalább annak jelentős részét), cserébe viszont megváltoztatják a ház belső és külső kinézetét is. Ennek városképi hatása is van: elkezdett megváltozni a városi tetőtáj, és az utcáról felpillantva is meglepetésekben lehet részünk.
Természetesen ráépítés és ráépítés között is van különbség, találkozni jobban (vagy kifejezetten jól) sikerült, nagyvonalúbb megoldásokkal, és az eredeti házat agyonnyomó plusz szintekkel is. A megosztó (na jó: jellemzően utált) ráépítések ügyében az önkormányzatoknak mára már szinte nincs mozgástere, 2020 tavasza óta az érdemi döntéseket a Kormányhivatal hozza meg.
Szöveg: Kovács Tamás