Az irodalomtörténet az emigráció tekintetében számos esetet jegyez, gondoljunk csak Márai Sándorra, Faludy Györgyre, Határ Győzőre vagy Agota Kristofra, de a belső emigrációval talán jóval kevesebbet foglalkozik. Nádas Péter 1968-tól a rendszerváltásig belső emigrációban élt, ideje nagy részét Kisorosziban töltötte, telke mestere, Mészöly Miklós szomszédságában helyezkedett el.
Horváth Florencia (f21.hu) írása
Belső emigráció alatt a politikai, közéleti eseményektől való lelki elszakadást, az állam által okozott belső nézeteltérésekben történő passzív konfrontációt értünk. A belső emigráns ellenzi az uralkodó ideológiát, de nem cselekszik aktívan azért, hogy megakadályozza terjedését. Emellett jelentheti a világtól való elfordulás egy típusát, a társadalom szabályai alóli mentességet, alapja pedig az elégedetlenség és a vágy megtalálni a rendszerrel történő együttélés módját úgy, hogy megmaradjon az egyéni függetlenség.
A szabadság meghatározása
Nádas 2019-ben megjelent Leni sír című esszékötetében számos helyen olvasható ez a kulcsfontosságú szó, de a Szabadság és szerelem című szövegben fogalmazza meg legpontosabban, szerinte mit jelent. El kell választani egymástól nemzeti és személyes szabadságot, utóbbira nagyobb az esély, mivel a jogegyenlőségnek nem feltétele az előbbi, mégsem jöhet teljesen létre, hiszen a magánéleti kérdésekbe, a szexualitásba is beférkőzik a hatalom álláspontja. A nászi ágy sem lehet politikától mentes. Nádas egész pályáját meghatározza az európai regényirodalom hagyományain alapuló testábrázolás, hangsúlyos szerepet kap a testi érzékelés és a test szerepére is reflektál. Számos művében olvashatunk részletesen leírt homoszexuális jeleneteket, tárgyal aprólékosan körbejárt érintéseket és azoknak a szereplők bőrén, emlékezetében tovább vitt nyomát, amely a kor rendszerének elvárásaival szemben áll. A Kádár-korban tilos volt megjelentetni olyan műveket, amelyek erotikus tartalommal bírtak, amik mégis nyomdába kerültek, csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem voltak elérhetők.
Nádas a Greff Andrásnak adott Litera-podcastos interjújában mesél arról, hogy bizalmi kapcsolatok által jutottak hozzá az írók, értelmiségiek egy-egy könyvhöz. Említi Mészölyt, Nemes Nagyot, de a Nők Lapja egykori főszerkesztőjét, Németh Irént is, akiken keresztül megszerezhetett tiltólistás olvasmányokat. A fent említett kötet A másik ránk bízott élete – Két pszichoanalitikus határeset vázlata című esszéjében arról ír, a pszichológiai és filozófiai klasszikusok évtizedekig elérhetetlenek voltak, Mészölytől pedig idegen nyelvből fordított, indigóval, írógéppel lemásolt műveket kapott, amelyek segítségével lépést tarthatott a tudomány előrehaladásával.
Ugyancsak a Litera-interjúban beszél a szakmaiság fontosságáról, hogy nem volt szabad egyes szerzőket vagy műveket kirekeszteni, azt mondani valamire, hogy nem érdekli, még akkor sem, ha már a regény harmadik oldalánál tudni lehetett, hogy az egész csapnivaló. Ezáltal kapott átfogó képet szerzőtársai munkásságáról, az írói működés egyik alapelvének pedig már akkor is a megismerést tartotta.
Ismétlődés, változás, nem
A fordulópont 1968, ekkor bérelt szobát Kisorosziban, itt kezdte el írni a Leírás novelláit, 1972-ben pedig befejezte az Egy családregény végét, ami csak öt évvel később jelent meg. A könyv elbeszélője egy kisfiú, Simon Péter, aki nagyapja meséit hallgatja, melyek a zsidó múltba nyúlnak vissza. A regény koncentrikus körökből épül fel és történetének egésze csak a végére áll össze. Találkozik benne történelem, mitológia és politikai valóság, párhuzamosan jelenik meg benne a zsidó hagyományok ápolásának identitásképző hatása és a Rákosi-rendszer torzító működése. Összekapcsolódik jelen és mitológia, illetve a nagypapa, az apa és a kisfiú sorsa. A nagypapa egyszerre befogadója és továbbadója a mítosznak, de ahogy Smid Róbert írja elemzésében, ennek a mítosznak kijelölt határai vannak, korlátozza saját elmondhatóságát, annak ellenére, hogy megkérdőjelezhetetlen, nem kinyilatkoztatott. A fiú és a nagyapa karaktere mellett az apa személye hangsúlyos a család történetében, ugyanis egy koncepciós perben tanúként használják, ennek hatására pedig a nagypapa elveszti motivációját a mítosz életben tartása iránt. Ez a bizonytalanság a regény végén ismét fontos szerepet kap, ugyanis a kisfiú intézetbe kerül, ahol az igazgatónő azt javasolja neki, hagyjon fel a családi minták követésével. A kisfiú (és egyúttal a regény) utolsó szava kétértelmű, egyaránt vonatkozhat a hagyományokra és arra, hogy eltávolodjon tőlük: „Nem.”
Nádas önéletrajzi elemeket is felhasznált, hiszen szülei halála után öccsével mindkettejük gyámja Aranyossi Magda lett, ám a kisebbik fú, Pál intézetbe került. A rendszer kollaboránsaként működő apán kívül – akit a nagyapa egyébként árulóként tart számon –, a szexualitás fontosságát kell még kiemelni, hiszen, ahogy már említettem, a korban nem nagyon jelenhettek meg ezt a témát taglaló művek. Ahogy Murzsa Tímea írja, egyszerre van jelen nyíltan – a női test és az önkielégítés felfedezése terén –, és kevésbé nyíltan – Simon Péter Angyallal, az egyik intézeti fiúval való viszonya terén –, itt inkább csak sejthető a szexuális vonzalom.
A vágy sokszínűsége
Nádas 1973. nyarán kezdett el dolgozni az Emlékiratok könyvén, aminek első változatát megsemmisítette, az új verzió pedig 1986-ban jelent meg. A cselekmény három szála egymás mellett fut, nincsenek elválasztva egymástól. A névvel nem rendelkező főszereplő írói ösztöndíjjal tartózkodik Kelet-Berlinben az 1970-es években. Századfordulós regényét akarja befejezni, amelynek főszereplője, Thomas Thoenissem saját emlékiratait írja meg. A regény a regényben elv többszörösen érvényesül, de talán legmeghatározóbb szála az, amelyik a főszereplő gyerekkorát mutatja be. Itt fontos szerephez jut a magyarországi diktatúra és annak hatása az egyének életére. Balassa Péter szerint a könyv a „nemeken átívelő szerelem” segítségével fejezi ki a szabadságeszme és a politikai elnyomás közötti feszültséget.
A könyvben egymás után, sorban tárul fel szexuális feszültség, kölcsönös vagy egyoldalú vonzalom, vágyódás valaki iránt. Az ábrázolási technika szempontjából olvasás közben számomra az egyik legizgalmasabb részt az Isten tenyerén ülünk című fejezet jelentette, amelyben Thomas és jegyese, Helene egymáséi lesznek, azonban a szexuális aktust magát nem írja le, csak egyes mozdulatokat, azt, ahogyan egymással szemben állnak meztelenül, ahogyan kioldják a másikon a ruhát. Ezáltal tehát azt az egyértelmű vágyat vagy a másik testéről való nyers gondolkodásmódot tökéletesen ellensúlyozza, ami a névtelen főszereplőre jellemző. A nagyregény az emberek közötti szerelmi és testi kapcsolatok sokszínűségét mutatja be, a névtelen főszereplőt például hosszú ideig kísérti egyetlen fiatalkori csókja emléke, amelyet barátjának, Krisztiánnak adott.
A könyvről született kritikák, értekezések, de interjúiban maga a szerző is kiemeli, az foglalkoztatja, hogyan lehet íróként úgy ábrázolni a szerelmet, hogy azt ne határozza meg, ne befolyásolja semmilyen politikai elv vagy rendszer. A Greff Andrással való beszélgetésében elmondja, a belső emigráció éveiben Illyés Gyula megállapítását kívánta körbejárni, miszerint a rabság körülményei között a magánemberi viszonyok is érintettek. Az Emlékiratok könyve megírása közben Nagy László kérdését tette fel gyakran magának: „Ki viszi át…?” A regény a nagyívű prózapoétikai és elbeszéléstechnikai megoldások mellett egy vizsgálódási folyamat is, melynek eredménye, hogy az ember legbensőbb érzései, de még a szeretkezései is érintettek a diktatúra által. Az pedig, hogy ezt a kérdést körbejárjuk, a szabadságra való törekvés kezdetét jelenti.
A szerző említi azt is, a könyv megírása előtt tudatosan keresett erotikatörténeti vagy az erotikairodalom tárgyához kapcsolódó műveket, amihez csak hozzá tudott férni, elolvasta – ilyenek például Henry Miller szövegei – ám kiemeli, három napnál tovább nem tarthatott magánál tiltott könyvet, különben megtört volna iránta a bizalom, és a következőt már nem kapta volna meg, így épp csak átrohanhatta ezeket az írásokat. Volt, amiről pedig egyáltalán nem is hallott az Emlékiratok keletkezésének időszakában, csak jóval később jutottak el hozzá.
A könyv szerkezetileg párhuzamba hozható az Iskola a határonnal, ugyanis Krisztián, a gyerekkori barát kommentárjai zárják, aki sokszor kijavítja az elbeszélőt, de saját élettörténetét is elmeséli, megvilágítva ezáltal néhány korábbi homályos részletet. Az Ottlik-regényben Krisztiánnak Bébé karaktere feleltethető meg, aki Medve jegyzeteit magyarázza, sőt elmeséli annak halálát is. Az Ottlikra jellemző depolitizáltsággal szemben a Nádas-regény utolsó fejezetében összekapcsolódnak a történetszálak, a hetvenes években játszódó történetsík egyik szereplője arról mesél, hogyan kínozta meg őt és az apját az ÁVO, de megjelenik a berlini fal is.
Összeérnek a szálak
Nádas húsz évig írt, háromkötetes nagyregénye, a Párhuzamos történetek a rövid 20. századot dolgozza fel, tehát az első világháborútól a rendszerváltásig tartó időszakot. Az első fejezet nyitójelenetében az 1989. karácsonya előtti napokat látjuk Berlinben, innen indul a visszatekintés a szereplőkkel történt korábbi eseményekre. A karakterek sajátos nézőpontjából ismerhetjük meg magánéleti kapcsolataikat, politikai beállítottságukat, a múlt feldolgozásához való viszonyukat, személyes és kollektív identitásukat. Nagy hangsúlyt kap az emlékezés, a transzgenerációs traumák hordozása, továbbadása, illetve a személyes szabadság elérése, ahogyan az Emlékiratokban is. Semelyem Zsuzsa írja, hogy a Párhuzamosokban soha nem lehet sem tudása, sem művészete révén szabad az ember, de még a szerelmi egyesülés és a forradalom által sem. Egyedül akkor kerülhet a szabadság közelébe, amikor visszavonulva, emlékeit elfeledve, agyát beborító homállyal készülődik egy gyilkosságra. Ahogyan maga Nádas fontosnak tartja tisztázni, hogy a szabadság mely típusáról beszélünk, úgy a könyvből az is kiderül, hogy számára ez viszonyfogalom, aminek bizonyítására az egyik szereplő, a börtönőr, Balter esete a legjobb példa. Új életet kíván kezdeni, mindentől elzárkózva, kivonulva a világból, ám a böglyök képében megjelennek újra meg újra a múlt kísértetei, amelyeket erőszakosan próbál megsemmisíteni. A könyv tehát a szembenézés, az ősi minták és a régi sérelmek levethetetlensége, begyógyíthatatlansága – ahogyan az Egy családregény végében is –, és a politikai rendszer szabályai általi belső szabadságvesztést kapcsolja össze.
Napok
Végezetül két kisebb lélegzetvételű könyvet szeretnék említeni, az 1989-ben megjelent Évkönyvet és a 2019-es A szabadság tréningjeit. A korábbiakban azt láthattuk, hogy az író pályája elején kialakult hazai politikai és világtörténelmi viszonyok hogyan hatottak a szerző írásaira, három főművére. A nagyregények két főszereplője mindig a szerelem és a külső befolyásoló tényezők, ezek állnak harcban vagy rövidebb időszakokra szövetségben, szövevényes viszonyaik között pedig karakterek botorkálnak, akik személyes szabadságuk elérésére vágynak. A felsorolt két kisebb műben előtérbe kerül a személyesség, az író nem szereplők szájába adja gondolatait, inkább leírja megfigyeléseit, saját tapasztalatait.
Az Évkönyv második fejezetében egy színházi előadás megtekintését hozza példaként, amelyben a szereplők minden mozdulata egy önkéntes társulás része, szeretetté és gyűlöletté válnak, megszűnnek embernek lenni, ezáltal pedig bármit megtehetnek egymásért, egymás ellen. Pontosan kifejti, hogy a szabadságnak nincsenek fokozatai, vagy szabad valaki, vagy nem, a lemondás által eldobjuk magunktól, ám másoktól megkaphatjuk és mi is megadhatjuk nekik egy-egy gesztussal. A könyv 1987. februárjától 1988. februárjáig íródik, a rendszerváltást megelőző két évben, nem meglepő, hogy a korábban hangsúlyos kérdések – mi a szabadság? hogyan lehetek szabad? – még erőteljesebben keresnek választ.
A szabadság tréningjeinek egyik kulcsmondatában egy újságban megjelentetett olvasói levél példáján keresztül taglalja, hogy a mai embereknél még az ókori rabszolgák is szabadabbak voltak, ugyanis napjaink körforgásában állandóan ugyanazt csináljuk, ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk. „Nem vadászhatsz szabadon a királyi erdőben, s a túloldalra is csak akkor mehetsz át, ha zöld a lámpa.” (80.o.) Hervé Guibert-re hivatkozik, aki arról írt, hogy egy olyan korban, ahol végtelennek hiszik az emberek a szabadság lehetőségeit, azok hogyan pusztulnak el mégis. Amint a színesbőrűek, melegek, nők kiharcolják egyenjogúságukat, nyugovóra térnek. Erre vágynak a korábban tárgyalt nagyregények szereplői is, megszabadulni a rajtuk lévő pecsétektől vagy múltbéli, családi terhektől, és ezektől mentesen nyugalomban élni.A szerző A magyar államhatalom esztétikája – Prókátorok és fiskálisok áfiuma ellen való orvosság címet viselő esszéjében így ír: „Munkáimban mindent megtettem a korszakos veszély elhárítása érdekében. Az esztétikai tűrőképesség legszélső határáig mentem, gyakran adtam primátust az etikának, csak hogy a diktatúrában is megőrizhető legyen.” Összefoglalásként tehát elmondható, hogy Nádas legnagyobb munkái azokban az években születtek, amikor az egyes emberek életét sok területen befolyásolták, sorsukat alakították a politikai, közéleti tényezők. Az, ahogyan a 20. század második felében viselkedett, gondolkodott egy ember, közel sem kapott akkora teret, annyi lehetőséget a megmutatkozásra, mint napjainkban. Az író regényei ezt az elnyomást, feszítettséget – gyakran a szereplők belülről is generálják önmaguknak – érzékeltetik, keltik életre hol rejtetten, az összekeveredő cselekményszálak hálójába bújtatva, másutt pedig a legszembetűnőbben, a felszínen. Nádas belső emigrációjának évei egész eddigi életművének alakulását befolyásolták, a későbbi könyveiben is mindig visszatértek ennek az időszaknak az emlékei, hiszen hogyan is felejthetné el egy alkotó ember azt a több, mint harminc évet, amíg nem olvashatott és írhatott azt, amit akart.
