Szatmár/Szatmári utca, Budapest XIV. XVI. XIX. XX. XXI.

Szatmár vármegye (Judetul Satu Mare, Románia)

A Magyar Királyság egykori közigazgatási egysége. Területe főként sík, illetve dombos vidék, legfontosabb folyói a Szamos, a Lápos és a Túr.

A vármegyét Szent István alapította a királyi vármegyerendszer megszervezése idején, Szatmárvár központtal. A török időkben az ország három részre szakadásakor többnyire a Partiumhoz tartozott. Az 1876-os megyerendezéskor a megszűnő Kővárvidék egy részével bővült. Székhelye 1800-tól 1920-ig Nagykároly, 1920–1940 között Mátészalka.

A trianoni békeszerződésig a Magyar Királysághoz tartozott, 1920-ban a területe nagy része a Román Királysághoz, kis része Csehszlovákiához került, míg egy része Magyarországon maradt. A második bécsi döntés értelmében 1940. augusztus 30-án a megye visszakerült a Magyar Királysághoz. A II. világháború után az 1920-as állapotot állították vissza azzal a különbséggel, hogy az 1920-ban Csehszlovákiához került területeket a Szovjetúnióhoz csatolták; ezen vidék ma Ukrajna része.

1950-ben a Magyarországon maradt rész egyesült Bereg megyével, majd Szabolcs megyével is. 1990-től neve Szabolcs-Szatmár-Bereg megye.

Lakossága 1910-ben (Szatmárnémeti nélkül): 361 740 lakosból 235 291 magyar, 118 774 román, 6041 német

Utcatörténet

A Fővárosban a következő közterek vannak elnevezve Szatmárról:

Szatmár utca a XIV. kerületi Alsórákoson 1928, XIX. kerületi Kispesten 1940 és a XX. kerületi Gubacsipusztán 1932 óta létezik.

Szatmári utca a XVI. kerületi Rákoshegyen az 1930-as évek, a XXI. kerületi Csepel-Kertvárosban és Királymajoron 1928 óta létezik.