„Déli egy óra. Lépésben vánszorog a gépkocsisor a Nagykörúton.
— Igen… A nagyvárosnak ez az átka… — legyint lemondóan a gépkocsi-vezető. Döcögünk, meg-megállunk — túl sok az autó, nem erre szabták az utcákat: belátjuk.”
A fenti szövegrészlet majdnem ötven éve, 1973-ban jelent meg a Magyar Hírlapban, alig 15 évvel azután, hogy Budapesten elkezdődött az autós forgalom robbanásszerű növekedése. A város azóta sok tekintetben átalakult, de a tételmondat ma is érvényes: túl sok az autó, nem erre szabták az utcákat. Kovács Tamás írása.
Hogy mi történik, ha megoldásként az utcákat szabják át, láttuk: az autóforgalom újra, meg újra elözönli. Példa erre a Rákóczi út, ahol a villamosközlekedés felszámolása után irányonként plusz sávot kaptak az autók.
A dugó hamarosan csak nagyobb lett, az út pedig még élhetetlenebb: szépen lassan eltűntek a gyalogosok, tönkrementek a boltok, elszürkültek a házak. A lakók közül sokan elköltöztek, esett a lakások értéke, és ma már azt is pontosan tudni lehet, hogy a nagy forgalomból származó zaj- és légszennyezés az ott élők egészségét is károsítja.
Ezzel párhuzamosan a világ szinte összes nagyvárosa hasonló problémákkal küzdött, és a küzdelem sokszor reménytelennek bizonyult. Miközben igyekeztek kiszolgálni az autós közlekedési igényeit, a városmagok élhetetlenné váltak, körülöttük széles, átjárhatatlan utak jöttek létre, az agglomerációban pedig autós közlekedésre tervezett övezetek nőttek ki a földből.
A több sáv, több belvárosi parkolóhely építése olyan tévút, ami tönkreteszi a városokat. Mára viszont felnőtt egy generáció, melynek szinte természetes, hogy gyalogosként alá van rendelve az autóknak, hogy az utcákban, amiknek elvileg minden városlakó életét egyformán szolgálni kéne, csak a fal mellé lapulva, egy szűk járdán lehet osonni.
„Ha több sávot nem lehet teremteni, akkor bizonyára a közlekedés összetételével kell kezdeni valamit” – mondták és mondják egyre többen Amerikától Ázsiáig, Barcelonától Koppenhágáig.
Az út kezdete mindenhol nehéz: Nem könnyű megemészteni a gondolatot, miért kéne kevesebb teret adni az autóval való közlekedésnek, miközben láthatóan az éppen rendelkezésre álló hely is kevés. Pedig kevesen vannak, akik szívesebben sétálnak, laknának egy négy-hat sávos forgalmas út mellett, mint egy csendesebb, lassabb forgalmú helyen.
A Magyar Hírlapból származó idézetben feltűnik egy ma is népszerű toposz: „A nagyvárosnak ez az átka”. Eszerint el kell fogadni bizonyos utak élhetetlenségét, a mindennapok részének kell tekinteni a dugót, és gyalogosként kerülni kell bizonyos helyeket.
Egyre több város példája mutatja szerencsére, hogy ez tévedés, egy Budapesthez hasonló nagyváros működéséhez nincs szükség belvárosi autópályákra, hatalmas belvárosi parkolókra; hogy van megoldás a kétszer két sávban araszoló forgalomra. És ez a megoldás nem is fájdalmas.
Ha végignézünk azokon a budapesti helyeken, ahol az elmúlt évtizedekben a felújítások, átalakítások során nem azt tartották szem előtt, hogy több teret biztosítsanak az autóknak, kivétel nélkül azt látjuk, hogy a dugók nem lettek nagyobbak (sőt!), viszont a városi élet aktívabb lett: új helyek nyíltak, teraszok jöttek létre, többen sétálnak.
Forgalomcsillapított Kecskeméti utca, lezárt Váci utca. Betemetett aluljáró a Ferenciek terén, autók nélküli Kossuth tér, egyirányú Nagymező utca, kevesebb sáv a Károly körúton.
Ez a változás pedig mindenkinek a javát szolgálja, aki Budapesten él, vagy ide látogat. Függetlenül attól, hogy inkább autóval, biciklivel, tömegközlekedéssel, vagy gyalog mozog szívesen a városban.
Borítókép: 1983, Kossuth Lajos utca (Fortepan/Magyar Rendőr)
