Budapest ma több mint kétszáz városrészből áll. Legtöbbjüket a folyamatosan növekvő főváros maga termelte ki, akár a központhoz közvetlenül kapcsolódó városias negyedekre, akár az új parcellázású kertvárosokra, nyaralónegyedekre gondolunk. Ugyanakkor nem csak zöldmezősen terjeszkedett a metropolisz, hanem mint egy kisgömböc, olyan településeket is magába olvasztott, amelyek korábban önálló életet éltek. Ezek egy része szinte változatlan formában őrizte évszázadokkal korábbi faluképét, mint Cinkota, Pesthidegkút, Békásmegyer vagy Soroksár. Többségük 1950-ben, Nagy-Budapest megszületésekor lett a főváros része. Ám a falvak beszippantása valójában már korábban elkezdődött.
A cikk a Heti Fortepan sorozatban jelent meg. Írta: Zubreczki Dávid, képszerkesztő: Virágvölgyi István
Majdnem falvak: Tabán és Óbuda
Ha a budapesti falusi életről van szó, alighanem mindenkinek a Tabán jut eszébe. Valóban példanélküli, hogy egy ilyen negyed fennmaradhatott egy világváros közepén az 1930-as évekig. Miközben Pesten nyolcemeletes, modern lakótelepi házakat emeltek, itt még földszintes házikókban éltek az emberek, olyan körülmények között, ami már akkor is rettenetesen elavultnak számított.
Ezzel együtt a Tabán nem volt falu, sokkal inkább Buda külvárosa – Budapest szívében. Településszerkezete szinte egy középkori városé volt (épületállománya azóta persze jelentősen megváltozott, utoljára az 1810-es tűzvész miatt). Ugyanakkor az egy-két török korból itt maradt épületrészlet, a házak homlokzata, az utcák burkolata és persze a fekvése is inkább kisvárosi hangulatot árasztott. Még a neve is Raitzenstadt, Rácváros volt németül. A fotókon felbukkanó, egy-két komolyabb épület megjelenése pedig már előre jelezte, hogy ha nem jön a nagy bontás, akkor házról házra alakult volna át a negyed.
Már az 1880-as évektől tervezték, hogy eltüntetik a városrészt, végül csak a harmincas években jött el ennek az ideje. A házak többségét lebontották, de a modern épületek felhúzására már nem maradt idő: jött a háború. A pusztítást Rákosi idejében fejezték be: 1949-ben lerombolták a rác templomot, mely ugyan sérült volt, de meg lehetett volna menteni. Állítólag Sztálin születésnapjára kedveskedett vele Rákosi: Jugoszlávia akkor épp ellenségnek számított, ezért a szerb templom eltüntetésének politikai üzenete is volt.
Hasonlóképpen alakult a régi Óbuda sorsa is, bár végzete csak évtizedekkel később jött el. Itt is egy új Duna-híd megépüléséig maradhattak meg a kis házak és az évszázados településszerkezet, akárcsak a Tabánnál. Az Árpád hidat ugyan már a harmincas évek végén elkezdték építeni, de az építkezés a háború miatt félbeszakadt, és csak 1950-ben adták át. A hatvanas években megkezdődhetett a „földszintes Óbuda” eltüntetése, és helyette a lakótelep felhúzása.
Néhány utcányi terület megmaradt mutatóba a régi városból. A Fő tér környéke, valamint két temploma, klasszicista zsinagógája és a mellettük álló néhány ház jól mutatja, hogy Óbuda sem volt falu. Hogy is lett volna, hiszen már a török előtt fontos város volt, és az maradt később is. Nem véletlen, hogy ez volt a – gyakran elfelejtett – harmadik település, amelyből Budapest megszületett 1873-ban. Az is igaz azonban, hogy a kis városmagon túl, a település nagy részének utcái, házai nem sokban különböztek a korabeli falvakétól. A városiasodás viszont már a század elején megindult, szép példái ennek a gázgyári lakótelepek, melyek korszerű lakásokat kínáltak a munkásoknak és a tisztviselőknek. Persze ennek a változásnak a léptéke sehol nem volt a panelházak megjelenéséhez képest.
Valódi budapesti falvakat azonban kijjebb kell keresnünk.
Vidéki élet Békásmegyertől Cinkotáig
A török kiűzése után elnéptelenedett települések maradtak körben Buda és Pest körül. A falvak birtokosai éppen ezért külföldről hoztak telepeseket, hogy élettel töltsék meg azokat. Főleg németek érkeztek Soroksárra, valamint a budai oldalon szinte minden faluba: Óbudára, Pesthidegkútra, Budafokra, Téténybe és az akkoriban még Promontornak nevezett Budafokra. Eközben a kelet-pesti falvakat (Cinkotát, Keresztúrt, és az akkor Csömörhöz tartozó Szentmihályt) szlovákok élesztették újjá.
A takaros falvakból ma már leginkább a templomok jelzik csak, kik is lakták a települést: a svábok katolikusok, a tótok evangélikusok voltak. A birtokosokat nem zavarta, ki milyen felekezethez tartozik. Míg Budán és Pesten csak katolikus és ortodox templomok állhattak, Óbudán és Cinkotán már javában tarthatták istentiszteleteiket a reformátusok és az evangélikusok is.
A később Budapesthez csatolt falvak semmiben sem különböztek a távolabbiaktól. A patakok partján vízi malmok, a Dunán pedig hajómalmok dolgoztak, amikor a fővárosban már hatalmas gőzgépes üzemeket építettek, elsősorban Ferencvárosban.
Érdekes, hogy a mezőgazdaság – ami kifejezetten a falvak sajátja – virágozott Budapesten a nagy bővítés előtt is. A bolgárkertészek például Zuglóban, Kőbányán és Külső-Ferencvárosban is dolgoztak, a terményeiket HÉV-vel hordták eladni a belső kerületekbe.
A falvak élete már Nagy-Budapest megszületése előtt is alaposan megváltozott, elsősorban a magyarországi németek háború utáni kitelepítésével. Ez egyes falvaknál szinte a lakosság teljes cseréjét, a hagyományok elvesztését jelentette. Az épített örökség jelentős részét a városfejlesztés söpörte el. Van, ahol csak a lakótelepi házak között árválkodó templom emlékeztet arra, hogy valaha ott egy falu állt. Így például Rákospalotán, vagy – az inkább nyaralóövezetként működő – Rákosfalván. Másutt csak egyszerűen félévszázad alatt lecserélődött az épületállomány, és ma már csak nyomát találjuk az egykori falunak.
+ + + + +
A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen található. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.
Borítókép: A tabáni Naphegy utca, szemben a Gellért-hegy az Orom utca és a Bérc utca házaival 1917-ben. Fotó: Fortepan / Lettner József
