2015 óta a cím birtokosa Rudolf Péter színművész, rendező, a Vígszínház igazgatója, akinek Budapest lényegét a kávéházi világ adja.
Napi rohangálásában az ember elfut szép dolgok mellett a városban. Nekem például bizonyos építészeti részletek csak akkor tűntek föl, amikor valamikor a nyolcvanas években olyan óriási hó esett le a városra, hogy megállt minden, és gyalogolhattunk. Rácsodálkoztam házfalak díszítéseire Óbudán, ahol egyébként felnőttem. Kell bizonyos rálátás a városra, hogy észrevegyük a finom részleteit. Olykor egy turista szemén keresztül látjuk meg igazán Budapestet. Amikor a nagylányomnál itt volt a kanadai barátja, vittük körbe, mutattam neki a kedvenc helyeimet, és akkor szembesültem azzal, mennyi mindent szeretek is a városból. Bármelyik hídon megyek is át Pestről Budára, Budáról Pestre – odavagyok a látványért. Mindenféle fényviszony jól áll a városnak. Emlékszem, jó régen volt, a Lánchídnál csináltam egy fotót még filmes fényképezőgéppel az egyik kőoroszlánról, mögötte a teliholddal és a Várral. A laborban az előhívó fiatal lány azt mondta: „Művész úr, ez azért giccses.” Tudom, válaszoltam, de mit csináljak, ez ilyen. Szép.
De ami Budapest lényegét adja, az a kávéházi világ. Sokáig a Két szerecsen, Callas és Művész háromszögben léteztem. Kávéházi ember vagyok. Imádok kávézni, remekül tudok dolgozni, írni, szöveget tanulni kávéházakban. Szeretem elkapni az ottani hangulatokat, ahogy egy idős hölgy a teáját szürcsöli, a pincér valaki elé épp leteszi a kávéját – impulzusként elteszem magamnak ezt a sokszínű mozaikot, amely kicsit olyan, mint az ölelésekből sokszorozódó képkockák a karácsonyi alapfilm, az Igazából szerelem végén.
Lejegyezte: Karácsony Ágnes. Az írás a Fidelio és az ÉnBudapestem közötti együttműködés részeként jelent meg.
