Mi volt korábban a helyén? Miért volt rá szükség? Mennyi idő alatt épült? A Nagykörút megújításához kapcsolódóan a most induló sorozatunkban az út múltját, majd jelenét mutatjuk be.
A cikksorozatban a Nagykörút fejlesztési programját megalapozó tanulmányt mutatjuk be fejezetenként, melyet a Fővárosi Önkormányzat megbízásából a Budapest Főváros Városépítési Tervező Kft. készíti.
Budapesten a Nagykörút az Andrássy sugárút mellett a XIX. század második legnagyobb városépítési alkotása, a főváros pesti oldalán körívesen húzódik a Margit híd és a Petőfi híd között. Nyomvonala a főváros V., XIII., VI., VII., VIII. és IX. kerületeit, történeti elnevezéseik szerint Lipótváros és Újlipótváros városrészeket, Terézvárost, Erzsébetvárost, Józsefvárost és Ferencvárost érinti. A több mint 4 kilométer hosszú útvonal egyes szakaszai – a Szent István körút kivételével – az érintett területekről, illetve kerületekről kapták nevüket.
A három város, Buda, Pest, es Óbuda 1873-ban történt egyesítése után a főváros mind területében, mind népességében rohamosan gyarapodott. Ebben az időszakban Pest alig terjedt túl a Nagykörút mai vonalán. Az új települések – Lipótváros, Terézváros, Józsefváros és Ferencváros – a Pestről kivezető sugárirányú utak (Váci út, Király utca, Kerepesi út, Üllői út) mentén alakultak ki és fejlődtek, de haránt irányban nem volt megfelelő összeköttetésük.
Az új Külső körút (Nagykörút) szerepe a központon kívüli területek közötti kapcsolat létrehozása volt a városközpont elkerülésével.
A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1868-ban kifejtette a helyzet javítását szolgáló elképzeléseit: „A város zöme minden összefüggés nélkül szórványosan csak itt-ott mutatja az emelkedésnek némi jelét s nagyrészt elavult házakkal van megrakva. A fejlődésnek csakis azáltal lehet okszerűbb irányt adni, ha a város területének közepén egy szép, tágas s az egész városon keresztbe átvonuló út nyittatik, mely által egyrészt felébresztetik a kedv annak mentén díszesebben építkezni, másrészt ez az út, mintegy határvonalat képezvén, legalább a városnak ezen belül eső részében célszerűbb tömörülést fog előidézni.” (Gerevich László (szerk.) – Budapest története)
„Az első, Reitter Ferenctől, a Közmunkatanács első főmérnökétől 1862-ből származó műszaki terv a mélyfekvésű területeket hajózható csatornával szerette volna összekötni, felélesztve az egykori folyóágat. Ez pénzügyi okok miatt nem valósult meg, pedig 1869-ben építési tilalom is bevezetésre került a megvalósítás érdekében. A csatorna helyén futó közúti nyomvonal azonban bekerült a városrendezési tervekbe. 1871-ben a Körút építéséről szóló törvényjavaslatot fogadtak el. Az 1871. évi XLII. törvénycikk a Fővárosi Közmunkák Tanácsa részére az útvonal kialakítására 1 800 000 koronát, a körúton építkezőknek pedig 15 éves adómentességet biztosított.” (Gerevich László (szerk.) – Budapest története)
„A körút északi része jórészt beépítetlen telkeken haladt át, ám a Király utcai szakasz alatt számos kertes házat, disznóólakat, gazdasági épületeket kellett lebontani. Az Üllői úttól a Boráros térig tartó szakasz a már meglévő Malom utcához igazodott. A Nagykörút létesítése során 251 épületet bontottak le, melyből 70% földszintes, 20% egyemeletes, 10% kétemeletes volt. Összesen 507 078 légköbméternyi épület került elbontásra. Helyükön 253 sokkal nagyobb méretű házat építettek. Az új útvonalhoz igazodva készült el a mai Nyugati pályaudvar 1874-77 között. A Nagykörutat az 1896-os millenniumi ünnepségek keretében adták át. Ezzel hivatalosan lezártak egy 25 éves időszakot, bár akkor még csak a Teréz és az Erzsébet körút épült ki teljesen. A Nagykörút kiépítése a kapcsolódó mellékúthálózat épületállományára is kihatott, az emeletszámok megnőttek, kialakítva a ma is jellemző, sűrűn beépített városképet.” (Gerevich László (szerk.) – Budapest története)
A körút teljes hosszának megvalósítása viszonylag rövid időt, 35 évet vett igénybe. Kiépítése több időszakra bontható. A kezdeti szakaszban a munkálatok a mai Teréz körút szakaszán kezdődtek.
„A Nagykörút a 19. század második felének legnagyobb városépítési alkotása. Itt indult el 1887-ben a Nyugati tér és a Király utca között az első (próba) villamosjárat, városképi okok miatt (!) alsóvezetékes áramellátó rendszerrel az út szélén.” (Gerevich László (szerk.) – Budapest története)
