Tele van a főváros izgalmas vasúti épületekkel. A palotának is beillő Nyugati és Keleti pályaudvart, vagy a modernista remekmű Délit mindannyian ismerjük. Ennél azonban sokkal több rejtett szépség lakozik szerte a fővárosban: kicsiny, mégis gyönyörű vasútállomások, izgalmas szerelőcsarnokok, művelődési házak, kórházak, sőt vasutas templomok is. Amiről most szeretnék mesélni, azok a MÁV-kolóniák. Olyan több házból álló lakótelepek, amelyeket azért építettek az előző századfordulón, hogy otthont adjanak a vasúti dolgozóknak.
A lakótelep szó mindenkinek mást jelent, így aztán nem könnyű meghatározni a pontos definícióját. Maradjunk abban, hogy olyan lakóházak csoportjáról van szó, amelyek egységes koncepció szerint, nagyjából egy időben épültek fel és a településen belül is jól elkülöníthető egységet alkotnak.
A legtöbbünknek ugyan a hetvenes-nyolcvanas évek panelházai jutnak az eszünkben e szó hallatán, pedig a szecessziós Wekerle-telep épp úgy idesorolható, mint a Bauhaus formákat követő Napraforgó utcai házak. Bár az ingatlanfejlesztők nem szeretik használni ezt a kifejezést, természetesen lakótelepnek tekinthető a mai lakóparkok többsége is.
Ezek a városon belüli városok nagyon különleges helyek, többségüknek nem csak az úthálózatát, az egységes arculatát tervezték meg, de az ellátását is: boltokkal, vendéglőkkel, iskolákkal, óvodákkal stb. Az építtető leggyakrabban az állam vagy az önkormányzat volt, de főleg a második világháború előtt a nagyvállalatok is kivették a részüket a fejlesztésből. Az egyes üzemek közelébe épített telepeken kaphattak lakást a vállalat dolgozói. Az egyik legszebb és legismertebb példa erre Budapesten a Gázgyári-lakótelep.
Az előző századfordulón az ország egyik legnagyobb, ráadásul hazánk minden szegletében jelenlevő vállalata, a MÁV is számos lakótelepet épített. Főleg ott, ahol egy helyen sok munkásra vagy tisztviselőre volt szükség. Leginkább a nagy személy- és teherpályaudvarok, illetve a járműjavító telepek környékén. Mivel ezek többsége már a 19. század végén is Budapesten összpontosult, a legtöbb MÁV-telepet itt találjuk (bár természetesen sokfelé maradtak fenn szép példái az országban, Komáromtól Debrecenig).
Minden telep szinte önálló kis település, vagyis hosszan lehetne mesélni a történetüket. Most azonban csak bekukkantunk néhányba, hogy lássuk, milyen sokszínű is a vasúti telepek építészeti öröksége a fővárosban. Ebben a cikkben a belvárosi jellegű kolóniákat vesszük sorra. Azokat, amelyek nagyvárosi környezethez illeszkedő, többemeletes, soklakásos házakból állnak. A következő részben pedig egészen más típusú miliőbe, a kertvárosokba látogatunk el.
Nyolcház a Keleti pályaudvarnál
Ezt a tömböt mindig is nagyon érdekesnek találtam, már akkor is, amikor még azt sem tudtam, hogy ki építtette és miért. Ugyanis nagyon különös homlokzatuk van a pályaudvar felé. Három szomszédos épületről van szó, amelyeket nagy magasságban épülethidak kötnek össze, az egyik ráadásul kétszintes.
Az úgynevezett Nyolcház – nevéhez méltón – eredetileg nyolc egységből állt: 2 H és 6 U alaprajzú házból, ahogy az felülről szépen látszik (később egy kilencedik is épült a telep közepére). Tervezője Rochlitz Gyula, a szomszédos Keleti pályaudvar építésze volt. A benne található 237 lakás többsége még fürdőszoba nélkül, folyósénként egy vécével épült. Az 1880-as években persze ez is komoly juttatás volt azoknak a MÁV-szolgáknak (kocsimestereknek, jegynyomóknak, fékezőknek, hivatalszolgáknak vagy épp váltóőröknek), akik itt kaptak otthont. A legalacsonyabb bérleti díja a Lóvásár utca felé néző lakásokban volt, ezeket ugyanis a szomszédos lovarda szaga lengte be.
A legdrágábbak viszont természetesen a Keleti pályaudvar felé néztek. Itt főmérnökök, állomás- vagy fűtőházfőnökök, szertárgondnokok, számtisztek laktak. A középső épület MÁV-székházként üzemelt. Az eredetileg háromemeletes házakra a negyvenes években húztak új szinteket. Mivel a két szélső lakóház tetejére is irodaszintek kerültek (az egyikbe kettő, a másikba egy emeleten), azokat épülethidakkal kötötték össze a középső irodaházzal. Így alakult ki a jellegzetes utcakép az egyik irányba két, a másik irányba egyszintes épülethidakkal.
Hatház a Nyugati pályaudvarnál
Nem csak a Keleti, hanem a Nyugati pályaudvar mellett is található egy MÁV-telep, mégpedig a Podmaniczky utcában, a Bajza utca és a Munkácsy Mihály utca között. Ennek már becsapósabb a ragadványneve (Podmaniczky-hatház), mert ha ránézünk felülről, akkor csak bajosan tudjuk elkülöníteni a hat L alakú épületet. Azok ugyanis teljesen egybeépültek. Úgy néz ki az egész, mint egy kanyargó szürke folyó vagy kígyó. Szaknyelven az ilyet meanderezőnek hívják.
Ám nem kell a levegőben röpködnünk ahhoz, hogy rácsodálkozzunk az épületre, a járdán sétálva is igazán különleges látványban lehet részünk. Nem csak azért érdekes az elrendezés, mert a meanederező alaprajz miatt egymást követik a franciaudvarok, amelyek sorra megtörik a zárt utcafrontot. Ugyanígy felkaphatjuk a fejünket a kerítéssel védett kis előkertekre, amelyek szintén szokatlanok a belvárosi környezetben. És ha már felkaptuk a fejünk, nézzük csak meg alaposan, milyen szépek és változatosak a homlokzatok, különböző erkélyekkel, loggiákkal, hol kővel, hol téglával burkolt felületekkel. Hatalmas tömbről van szó, mégsem válik unalmassá. A házak 1918 és 1922 között épültek, a tervezőjük pedig egy ismert építész, Tauszig Béla volt. Nevét a szecesszió szerelmesi leginkább a Tauszig-Róth alkotópáros egyik tagjaként ismerhetik.
A Szent László úti telep
Az előbb bemutatott meanderező forma nem egyedülálló a budapesti MÁV-telepeknél. Nem csak a terézvárosi Podmaniczky utcában, de az angyalföldi Szent László úton is van egy hasonló épülettömb a Rokolya és a Dolmány utca közt. Az előző két telep egy-egy pályaudvar mellé épült, ez viszont egy karbantartó műhely szomszédságába. Ez volt az úgy nevezett Északi fűtőház, amelyben ma a Vasúttörténeti Park működik.
A 119 lakásos komplexum 1912-ben épült Jeney Ernő tervei szerint. Ez az egyik legkorábbi hazai példája ennek a meanderezős beépítési módnak. Nagyon érdekes, hogy a hullámzásával teljesen kitölti a Szent László út és a Tatai utca közti teret, így mindkét irányból nézve egyformán hangsúlyosnak tűnik a homlokzata.
Különleges volt abból a szempontból is, hogy ebben a korban jellemzően külön épületeket vagy akár telepeket emeltek a tisztviselőknek és a munkásoknak. Ez eltérő „kasztok” a 19. században nem nagyon keveredtek. Itt viszont közös házakban éltek az eltérő beosztású alkalmazottak: minden lépcsőházra jutott egy-két előkelőbb, nagyobb és jobban felszerelt lakás is a magasabb rangú dolgozóknak.
A telep megjelenés barátságos és változatos. Keveredik benne a késő szecesszió a neobarokkal, a homlokzatokat izgalmas terméskő burkolatok, műkő ornamentikák és kovácsoltvas elemek díszítik. Egykor a jelenleginél is ünnepélyesebb volt a megjelenése, de a második világháborúban sajnos a díszítményeinek egy részét elveszítette: „ekkor távolították el végleg a két, templomtoronyszerű hegyes, vörösréz bádogborítású tornyot és a pártázatok széléről a MÁV-jelképes földgömbdíszeket.” Ugyanakkor ma is üdítő látványt nyújt. Ha valaki a Vasúttörténeti Parkba látogat, feltétlenül ejtse útbe ezt is!
Forrás:
- Ferkai András (szerk.): Pest építészete a két világháború között. Modern Építészetért Építészettörténeti és Műemlékvédelmi Kft., Budapest, 2001.
- Körner Zsuzsa: A telepszerű lakásépítés története Magyarországon, 1850-1945. Terc, Budapest, 2004.
- Rokob Tibor: Nyolc ház a Baross téren. Budapest Folyóirat, 2007 szeptember.