A Ráckevei-Duna partján, a Gubacsi hídfőtől délre az ötvenes évek közepén egy kisebb lakótelep épült. Bár az elmúlt évtizedekben külsőre megőrizte eredeti jellegét és igazi időkapszula maradt, a környékén rengeteg változás történt, ami kifejezetten előnyére vált: a szomszédban másfél éve adták át a felújított jódos-sós vizes gyógyfürdőt, több sportpályát is létesítettek, a déli oldalán lakópark épült.
A Gubacsi hídhoz közeli és nyugatról a Ráckevei (Soroksári) – Duna által határolt lakótelep a Pestszenterzsébeti Jódos-Sós Gyógyfürdő mellett terül el és ha úgy vesszük, saját vízitelepe is van, csónakházakkal. Keletről, az egykori téglagyári tó helyén most teniszpályák, jégcsarnok és focipálya határolja, sportolásra tehát bőven van lehetőség.
A két- illetve háromemeletes házak az ötvenes évekre jellemző stílusjegyeket mutatják, hasonló épületeket az Üllői úti vagy a Kerepesi úti lakótelepeken lehet látni. De a születése ennél kicsit korábbi időkre nyúlik vissza.
A helyszínen a 19. század második felétől a Drasche Téglagyár működött, és telepének egy része a II. világháború előtt feleslegessé vált. A meglehetősen elhanyagolt állapotban lévő területet parcellázni kezdték. A beépítést a Fővárosi Közmunkák Tanácsa által jóváhagyott tervek alapján képzelték el, de a háború miatt nem tudták befejezni.
A lakótelep központját alkotó háromszögletű tér egységes beépítésére vitéz Nászay Miklós, Schall József és Weltzl János építészmérnökök 1940-ben készítettek először terveket. A Téglagyár teret és a tőle északra húzódó utcát akkor zárt bérházsorral, tőlük délre a többi házhelyet előkertes, szabadon álló családi házakkal képzelték el. 1942-re a Kőszénbánya és Téglagyár Társulat Nyugdíjintézete felépítette a téren álló, háromemeletes, klinkertégla burkolatos, kislakásos bérházat.
A teret északról lezáró Drasche-bérház homlokzatán lenyűgözőek a téglagyár múltját idéző domborművek, ezeket a feljegyzések szerint a szobrászművészek (Pándi Kiss János és Huszár Imre), építészek és téglagyári technikusok összehangolt együttműködésével készítették. A plasztikus betétekkel azt szerették volna megmutatni, hogy égetett kerámia termékekkel hogyan lehet az épület külső részén a bádogozást teljesen kiküszöbölni.
A bérház egységes homlokzata három lépcsőházat foglal magában, mindegyikben emeletenként két db kétszobás, mellékhelyiségekkel és személyzeti szobával bíró, erkélyes lakást helyeztek el. Ezek a későbbi, előregyártott elemekből épült házakhoz képest valószínűleg a legjobbak és a legtágasabbak voltak a telepen.
Az utcákon sétálva feltűnik még néhány, az emeletes házak között szétszórtan elhelyezkedő családi ház, amelyek valószínűsíthetően az akkori beépítési terv részét képezték. A háború azonban jó tíz évre jegelte a további építkezéseket, legközelebb 1953-ban készültek új tervek, de akkor már teljesen más koncepció szerint.
Abban az évben a szocialista városfejlesztés fókuszába a lakótelepek építése került, hiszen a dolgozó népnek sok lakás kellett. Az 1953-54-es év a központilag irányított lakástervezések ideje volt, ekkor számos, egyedileg tervezett, a szocialista realizmus archaizáló és klasszicizáló jegyeit magán viselő épületet emeltek a város legkülönbözőbb helyszínein.
A fordulat 1954. végén következett be Hruscsov moszkvai beszédével. Az SZKP első titkára ebben a szovjet építőipar új módszereiről beszélt, amely lényegében a gyors és költségkímélő házgyári termelést helyezte középpontba. A beszéd itthon is némi zavart keltett és hatására a szocreáltól való fokozatos elszakadás jeleit lehetett megfigyelni. A legfontosabb célkitűzés az lett, hogy típustervezés és a korszerű építőipar megteremtésével, nagyipari keretek között minél több otthont tudjanak olcsón és gyorsan építeni, elhagyva a céltalan és felesleges, az építést drágító díszítőelemeket. Ez a váltás magával hozta a harmincas-negyvenes évek letisztult modern homlokzataihoz való visszakanyarodást is.
Mindezek a politikai-ideológiai változások a Gubacsi helyszínt is érintették, ahol 1953. szeptemberében, még Hruscsov beszéde előtt elkészültek a telep tervei és az előregyártott vasbetonelemekből álló kétemeletes lakóházak építése is elindult, a telepnek a Zamárdi utcától délre eső részén. 1954. őszén pangás állt be az építőiparban és a Lakóterv Molnár Péter vezetésével újragondolta, illetve korszerűsítette a telep fejlesztési koncepcióját. Az utak, közművek illetve a meglévő épületek már adottak voltak, de a további épületekre a korábbinál igényesebb terv készült.
Így a központi teret részben fásított, gyepesített kisvárosias térként valósították meg, ahol az épületek földszintjén üzletek szolgálták a lakók kényelmét. A Téglagyár tér ma is ilyen, és kifejezetten jót tett neki, hogy a módosított terv alapján csak részlegesen lehet autóval áthajtani rajta, ettől lett sokkal inkább a lakóké. Középen fákkal körülvett játszótér és padok állnak, a tér sarkában, a folyóhoz vezető lépcső tetején 1968-ban állították fel Tar István Táncolók c. szobrát.
A kerámia domborművekkel díszített Drasche-bérház és a családi házak kivételével a telep emeletes lakóházait 1953 és 1957 között, több ütemben építették fel, különböző szerkezeti sajátosságokkal. A Drasche-bérház szomszédjában két kísérleti jellegű épület áll, az egyik a téglagyárban előrefalazott téglafaltömbökből összerakva készült, a másik a regenerációs hőlégfűtés kísérleti épülete. Más épületek esetén az országban elsőként használták az azóta is vitatott gázbeton – más néven gázszilikát vagy pórusbeton paneleket. Ezek előregyártott elemekből álltak, így a korabeli újságok szerint az építkezés nemcsak rendkívül gyorsan folyt, de sokkal kevesebb munkásra volt szükség. 1956-ban a 23. számú Állami Építőipari Vállalat 453 újabb lakást tudott átadni boldog tulajdonosaiknak.
A lakóházak külsejére az ideológiában bekövetkezett változás, illetve az átmeneti időszak, amikor a szocreál már nem volt “kötelező”, de még nem felejtődött el, határozottan rányomta a bélyegét. Ez legjobban talán az udvari homlokzatok függőfolyosóinak kialakításán feltűnő, lásd a pár év eltéréssel megvalósított oszlopos tornácos és a betonrácsos megoldást. Az előbbi még a szocreál, utóbbi már a posztmodern felé kacsint.
A telep lakásai meglehetősen kis méretűek, 30-47 m2 alapterülettel, sőt a nagy részükbe fürdőszoba helyett mindössze mosdófülke jutott. Ezeket a “CS”-típusú, azaz csökkentett komfortfokozatú lakásokat a felülről irányított, a minőség helyett a mennyiségre hajtó tervgazdálkodás hozta létre. Ahogy a Népszava egy cikkében írták akkor,
“60 lakáshoz két mosókonyha, persze géppel, zuhanyozós tömbfürdő, öt garzonlakásra egy fürdőszoba” jutott.
A hasonló lakótelepeknél az azóta eltelt, több mint fél évszázad magával hozta a lakások korszerűsítését, így a CS lakások nagy része a lakóknak köszönhetően összkomfortos lett, a kamra vagy az előszoba egy részének fürdőszobává alakításával.
A homlokzatok kevéssé díszítettek, de nem lehet szó nélkül elmenni a bejáratok feletti színes kerámiaképek mellett. Köztük van Gádor István játszótéri boldog családot ábrázoló képe illetve az egyik, szintén családi idillt ábrázoló alkotáson Gorka Géza és Gregersenné Lux Alice művészek nevét olvashatjuk.
Az egykori múltat az utcanevek idézik, a már említett Téglagyár téren kívül lett Közműhelytelep, Téglaégető köz és Téglagyártó út is. A telep a nyolc tantermes iskolával 1957-re készült el és a mai napig őrzi eredeti jellegét.
A Duna-part közelsége, a sok fa és a házak közé beiktatott zöldterületek miatt nagyon szerethető telep, egy tavaszi, hétvégi sétát mindenképpen megér. A Deák tértől BKV-val 40 perc.
Felhasznált irodalom:
- Cserba Dezső: A Gubacsi hídfői lakótelep (Magyar Építőművészet, 1956, 4.szám)
- Kislakásos bérházak Pestszenterzsébeten In: Tér és forma, 1944-1945 XVII. évfolyam, 10. sz.
- Prakfalvi Endre: Szocreál (Budapest Főváros Önkormányzata, 1999)
- Bonta János: A magyar építészet egy kortárs szemével
- A fentieken kívül cikk írásához a Hungaricana és az Arcanum adatbázisait használtam fel.
A cikk szerzője Fonyódi Anita, a Kép-Tér Blog szerzője.
