Naponta halljuk, használjuk őket, de már annyira megszoktuk, hogy fel sem tűnik a furcsaságuk. De vajon mit jelentenek valójában, és milyen történeteket őriznek Budapest legfurcsább elnevezései? Most utánajártunk az 5 legkülönösebbnek.
Bartha Dorka írása.
Csillebérc
A gyermekvasút megállója, és persze a névadó 430 méteres hegyecske elnevezése elsőre elég egyértelműnek tűnik, nem? A 12. kerületi helyszín 1847-ben kapta a maihoz elsőre igencsak hasonlónak tűnő Csilebérc elnevezést, a korábbi szintén hangzatos Kukucberg és Dreihotter helyett.
Azonban az eredeti változatban – Csilebérc szerepelt , így egy L-el – ebből a korabeli fülek még kihallották a csile szót, amely a mára a nyelvből kikopott, tündér jelentésű szavunk volt. Hogy mikor javította ki a számára értelmetlennek tűnő elnevezést Csillebércre egy lelkes térképész, azt nem lehet tudni, Ráday Mihály könyve (Budapesti utcanevek) alapján 1930-as években már felbukkant térkép, amin már Csillebérc szerepe. Igaz, hogy ma már a Csillebércet valóban értelmesebbnek hallja a fülünk, még akkor is, ha ezen a területen bányászat soha nem volt, így a csilléknek sem sok köze lehet a budai vidékhez.
Filatorigát
Ugyan valami értelmeset kihallunk belőle, a gát a Duna viszonylagos közelsége miatt még érthetőnek is tűnik… De vajon ki vagy mi az a filatori, ki gondolkodott el már rajta a Sziget fesztiválra tartva, vagy Szentendre felé zötyögve? A hely eredeti neve Filatoridűlő volt, bár a megfejtést illetően ezzel sem vagyunk beljebb. Mint önálló városrész 2012-től rangja fosztott lett, de ettől még a HÉV megálló dallamos neve szerencsére maradt. Na de mit is jelent? Az 1780-as évekig kell visszamennünk, amikor Mária Terézia, majd fia II. József alatt – az ausztriai selyemipar alapanyag hiánya miatt – az uralkodók ösztönözték a magyarországi selyemhernyó termesztést és ipart.
Ennek folyományaként is alapított egy olasz úriember, Bartolomeo Zanesi egy selyemcérnázó üzemet a Duna mentén. A selyemcérnázót filatórumoknak is nevezték, a latin ‘filare’ ige alapján. Ugyan az üzem itt minden igyekezet ellenére egy évtizeden belül tönkrement, de a név maradt.
Lágymányos
Ha kicsit megkapirgáljuk ennek a városrésznek is az elnevezését, izgalmas dolgokra bukkanunk – az egyik elmélet szerint Lágymányos nevét az itteni mocsaras, lágy talaj minősége adta. Ugyanis ez a rész mindig is a folyó árterébe tartozott, és a Duna szabályozásával pedig egy hatalmas tó alakult ki a területen, amit csak a századfordulón töltöttek fel, és csapolták le a mocsaras területeket.
A Városliget mellett ez a környék indult még a legnagyobb esélyesként az 1896-es millenniumi ünnepségek lehetséges helyszíneként, de annyira élhetetlen volt, főleg a sok szúnyog miatt, hogy az ide felépített exkluzív vigalmi negyed, Kis Konstantinápoly is pár év alatt csődbe ment. Ma már egyedül a Kopaszi-gát sarlója emlékeztet az egykori vizes-mocsaras, azaz lágy talajú környékre, meg persze a név.
Rézmál
A 2. kerületi környék neve első hallásra közelebb van a rozmárhoz, vagy legalábbis a fémekhez, mint a virágokhoz. Pedig nagyobbat nem is tévedetnénk a réznek semmi köze nincs a nevezett helynek, valójában egy újabb Rózsadombon állunk.
A 14. században már lehetett találkozni ezzel a névvel, a magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint a ‘mál’ finnugor eredetű szó, mely azonos tőről fakad a mell szóval. A ’mell’ jelentésből feltehetőleg már az ősmagyarban kialakult a ’hegyoldal’ jelentése. A ‘réz’ pedig a Budapest teljes utcanévlexikona szerint ’rózsa’ régies formája, de ennek máshol megjelenő formáját nem sikerült fellelni.
Vizafogó
A mai városrészek elnevezései közül az egyik legrégebbi ez a 13. kerületi, észak-pesti rész, a vizáról a középkorban még a krónikák is megemlékeztek, olyan fontos volt, és megjelenése igazi ünnepi népeseménynek számított. Na de mi is volt a viza?
A legnagyobb dunai (tok)hal féle, amely akár több méteresre és több száz kilósra is megnőhet, és 100 évig is elél. A legnagyobb valaha Magyarországon fogott példány elérte a 8 métert és 560 kilót nyomott. Alapvetően a Fekete-tengerben éltek, de szaporodni március és május körül felúsztak a Dunán, egészen Budáig, de néha még tovább is. Ez a környék azért volt alkalmas vizafogásra, mert a sekély vízben be tudták keríteni és elkapni őket.
Azonban a túlhalászat, és a Dunán, a Vaskapunál az 1970-es években épült erőműrendszer miatt mára teljesen eltűntek a vizeinkből, az utolsó említésre méltó fogás a 80-as években volt Pakson. Pesten ma már csak Mezőgazdasági Múzeum őrzi pár konzervált példányukat, de egykori fontosságukat az is nagyon jól jelzi, hogy a 21. századig viseli egy városrész az emléküket.
