Most hogy a felújítás miatt lezárták a pesti alsó rakpart egy részét, és augusztus 15-ig alkalmunk nyílik úgy használni a Kossuth Lajos tér és Lánchíd közti szakaszát, ahogy azelőtt csak néhány hétvégére, alkalomszerűen lehetett. Idézzük fel, hogyan használták a városlakók, milyen funkciókat töltöttek be a Duna belvárosi partszakaszai korábban, mielőtt az autós forgalom teljesen bekebelezte őket.
Fonyódi Anita, a Kép-Tér Blog szerzőjének írása.
Nem volt olyan régen, mégis furcsa visszagondolni arra, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek előtt jellemzően még kockaköveken lehetett a partmenti utakon közlekedni.
Biztosan élnek még néhányan, akik emlékeznek a Duna belvárosi szakaszán felállított Duna-uszodákra, míg azt talán már senki nem tudja felidézni közülünk, hogy a rakodópart mellett, ahol az áru a kisebb hajókról, dereglyékről vagy uszályokról a szárazföldre érkezett, egymást érték a piacok és a vásárok.
Az első kő rakodópartot 1853-ban a Lánchíd pesti hídfőjénél építette a Duna Gőzhajózási Társaság, hogy a hajói ki tudjanak kötni a part mellett. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1871-ben kezdett hozzá a folyam szabályozásához és a rakpartok, kikötők, közraktárak építéséhez.
Míg korábban az áru többnyire vízi úton érkezett a városba, a forgalmi dugók nem az utakon, hanem a folyam belvárosi szakaszán alakultak ki, így a hatóságoknak a tizenkilencedik században még a kikötőhelyeket kellett szabályoznia, hogy a teherszállító hajók elférjenek. Az árut többnyire kézzel pakolták ki a jármű és a rakodópart közé fektetett pallókon, esetleg a parton álló darukat vették igénybe.
A rakodópart hosszában, a pesti Belváros lépcsősen kialakított partmenti szakaszán rendszeressé váltak a piacok és a vásárok.
Klösz György/ FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA
A túlparton, Budán nyugodtabb volt az élet, sokáig csak kisebb, lokális piacok működtek az akkori Bomba (ma Batthyány) és a Döbrentei téren.
Egy jó ideig közlekedtek a kofahajók, amelyek a Duna-menti településekről gyűjtötték össze a kistermelőket és árusokat, jellemzően éjszakai indulással és másnap déli visszaúttal. Mire megépültek a vásárcsarnokok, a kofahajók utasainak és szállítmányainak a Vámház tér mellett felépült Nagycsarnok vagy Budán a Bem tér volt gyakori célállomása. A Mohácsról, Baján, Dunaújvároson át éjszaka közlekedő járat 1967-ben szűnt meg.
A 30-as években a Csepeli Szabadkikötő megépítésével a teherforgalom áthelyeződött a belvárosi szakaszokról. Ekkor lebontották a part menti raktárakat és az emberek birtokba vehették a korábbi rakodópartot, de az idilli állapot csak a második világháborúig tartott, ami hatalmas pusztítást végzett.
Az újjáépítés időszakában ismét a rakodásé lett a főszerep, ezúttal az áruk helyett az építőanyagoké, s még az ötvenes években is kőtömbök és sóderhegyek csúfították a folyam partjait. Az autók egyeduralma a hatvanas években köszöntött be és a mai napig is tart. (Forrás: Kolundzsija Gábor: A rakodópart kövei). A Fortepan képein viszontlátjuk a Margit hídtól délre, a pesti rakpart melletti területet – részben a mai Képviselői Irodaház (Fehér Ház) helyén-, ahol az egykori ideiglenes vízmű állt.
A vízmű története 1867-re nyúlik vissza, amikor Budapest vízzel való ellátása komoly feladat elé állította a várost, s végül a közgyűlés William Lindleyt bízta meg a megtervezésével. Az angol mérnök munkájának köszönhetően a mesterséges szűréssel működő vízmű még a következő évben elkezdett működni a mai Kossuth tér, az Országház helyén. Később továbbfejlesztették és bővítették, még sokáig foglalta el a partmenti, értékes telkeket.
A vízpart a kezdetektől hozta magával a fürdők és az uszodák jelenlétét, amelyek az 1830-as évektől jöttek igazán divatba, először katonai úszóiskola és több fürdő jelent meg a víz belvárosi szakaszán. Később a fürdőélet felvirágzott, több uszoda nyílt a pesti oldalon, fiatalok és öregek is egyaránt szívesen lubickoltak, a baj csak az volt, hogy a belépőért fizetni kellett, így a folyóvízben úszkálás lényegében megmaradt a polgári rétegek szórakozásának.
Az 1910-es években több Dunafürdőt létesítettek és kedveltek voltak a Duna vizén lebegő uszodák is. A két világháború közötti időszakban nagy népszerűségnek örvendett az újlaki rakparton létesített strandfürdő.
Ez a budai oldalon, a Lajos utcára merőleges Sajka utca vonalában, a Margitszigettel szemben helyezkedett el, két medencével, az egyik betonból épült, melegvizes medence, míg a másik a Dunába épített uszoda volt.
A második világháború után a Duna-uszodák is megszűntek, a megrongálódott szerkezetük faanyagát tüzelőként hasznosították.
Felhasznált irodalom:
- Kolundzsija Gábor: A rakodópart kövei. Magyar Építőművészet – Utóirat, 2007. – Arcanum
- Siklóssy László: A magyar sport ezer éve II. (Budapest, 1928) – Arcanum
- A cikk elkészítéséhez az Arcanum, a Fortepan, a Budapest Képarchívum és a Mapire.eu adatbázisait használtam fel.
