Nem is olyan rég írtam arról, hogy Budapest területén még a huszadik században is számos helyen falusi élet folyt. Akkor a Fortepan képeivel idéztük fel a régmúltat, pedig van néhány hely a fővárosban, ahol a saját szemünkkel is megtapasztalhatjuk mindezt. Az egyik legszebb, ma is falusias elemeket őrző városrészünk Cinkota, ahol nem csak a templomok, az utcák szerkezete és jó pár ház őrzi a múltat, de egy valódi tájház is.
Zubreczki Dávid írása.
Valószínűleg sokan ismerik a nagyivó és furfangos kántorról szóló Mátyás király mesét, melyből kiderül, hogy Cinkota már a középkorban is lakott település volt. Ezekre az időkre emlékeztetnek templomának öreg falai és a belső terében megtekinthető még régebbi kápolna maradványai is.
A török kiűzése után a Beniczkyek kezére jutott a falu, melynek alig maradt lakója a háborúk után. Hogy legyen, aki műveli a földeket, a család felvidéki birtokairól telepítettek ide szlovákokat. Ők pedig hamarosan felvirágoztatták Cinkotát. Az evangélikus vallású tótok itt szabadon gyakorolhatták hitüket, így aztán az újjáépített templomba jártak a hívek a környék más településeiről is. Többek közt az innen akkor még jó 15 kilométerre eső Pestről is, ahol abban az időben még nem építhettek templomot maguknak a protestánsok. De nem csak az evangélikusok, a magyarországi szlovákoknak is fontos központja lett Cinkota, hagyományaik gyakorlatilag a 21. századig fennmaradtak.
Egykori főútja (Batthyány Ilona utca) és annak vonzáskörzete ma is valódi falusi hangulatot őriz. Több helyen tornácos parasztházak állnak, merőlegesen az utcára, melyekből hosszú kertek nyúlnak hátra. Falusi hangulata van a két templomnak, de még a sarki boltnak is a Szerb Antal Gimnáziummal szemben (mely amúgy hatalmas parkjával egészen egyedülálló a budapesti iskolák között). Érdekes, hogy bár 1950-ben a fővároshoz csatolták ezt a vidéket is, az építési mód sokig nem lett városias. Ennek köszönhető, hogy találkozhatunk még „Kádár-kockákkal” is, melyek a magyar falvak legjellegzetesebb épületei voltak a huszadik század második felében.
Cinkotán azonban olyan kivételes helyzetben vagyunk, hogy nem kell beérnünk az utcán sétálással és a homlokzatok bámulásával: az egyik házba akár be is mehetünk! Itt működik ugyanis Pest egyetlen tájháza. Igazi értékét maga az épület jelenti, hiszen, ha 2008-ban nem alakítják „élő múzeummá”, semmi esély nem lett volna arra, hogy megmaradjon a huszadik század eleji formája, beosztása.
Felépítését tekintve, úgy nevezett középmagyar vagy alföldi típusú ház. Ez köznyelvre fordítva azt a parasztházat jelenti, amelyet mindannyian ismerünk. Három helyisége van, a déli oldalán tornáccal, ablakai csak erre és az utca felé néznek. Az udvarról a konyhába léphetünk, ez van középen, innen jobbra is, balra is egy-egy szoba nyílik. Nagyon ősi házforma ez, már az 1400-as években ilyenek épültek az Alföldön. Bármilyen népek is érkeztek később hazánkba, hamar átvették ezt az építési módot.
Az utcáról nézve egyből szemünkbe ötlik hagyományos parasztházaknál szokatlan téglaburkolat. Nos a népi építészetre évszázadok óta jellemző volt, hogy néhány stílusjegy erejéig követte az aktuális városi, polgári divatot. Így születettek meg a parasztbarokk homlokzatok, vagy akár a huszadik századi kockaházak art decó és modernista, absztrakt díszítései is. Ez a téglaburkolat is az évszázaddal ezelőtti városi építészetre jellemző, s mindenképpen egyedi karaktert ad az épületnek. A ház többi része fehérre meszelt, különösen szépek a tornác korlátjának fűrészelt virágmotívumai. (Egy másik, szép téglahomlokzatos parasztházat kicsivel odébb ma is laknak.)
Beosztása hagyományos. Az utca felé rendezték be a tisztaszobát, amelyet szinte csak a legfontosabb ünnepek idején, az emberi élet nagy fordulópontjainál használtak. Így keresztelőkor, esküvő idején és ravatalozáskor is. Akár a magyar hagyományban, a tótoknál is a vetett ágy volt a tisztaszoba legfőbb ékessége. A rajtuk felhalmozott párnák száma a gazdagságot is jelentette. Az itt élő szlovákok gótbetűket használtak, amit nem csak a párnák hímzésén, meg az itt kiállított templomi énekeskönyvükben láthatunk, de az ünnepi ingek gallérján is. Ez utóbbi, a népcsoportra jellemző módon, mindig állógallér volt. Szintén a tótokra volt jellemző a kék szín használata, például a bútorok festésében.
A kerekes kutat praktikus módon egyből a tornác előtt, a konyhai bejárattal szemben találjuk. Vagyis nem kellett messzire menni friss vízért. A kút akkoriban nem csak „konyhai csapként”, de „hűtőszekrényként” is szolgált: nyári melegben ide eresztették le egy vödörben mondjuk a dinnyét. A lakóházhoz hagyományos módon, azzal teljesen egybeépülve csatlakozik a kamra, az istálló és egy pince is. A megnyitáskor egy szabadtéri kemence és egy fedett szín is épült az udvarra, így számos hagyományőrző rendezvénynek adhat otthont a tájház. Hosszan elnyúló szalagtelkére pedig épp idén ősszel terveznek őshonos gyümölcsfákat ültetni.
A belső terében látható kiállítási tárgyak igen sokfélék, korukkal lefedik szinte az egész huszadik századot. Valódi értéküket nem koruk, egyediségük vagy különlegességük jelenti, hanem szoros helyi kötődésük, valódi közösségi gyűjtemény. A kiállítási anyag magja 1961-ben született meg, amikor a helyi általános iskola igazgatója, Gyarmati Imre a tanárok és diákok bevonásával gyűjtőmunkába kezdett, hogy felkutassák a cinkotai hagyományokat őrző legszebb ruhadarabokat, használati tárgyakat, bútorokat. Ezekből előbb csak az egyik tanteremben rendeztek ideiglenes kiállítást, majd az alagsorban egy állandót. Méltó helyét a tájház megnyitásával nyerte el a gyűjtemény.
A helyiségek jelenleg nem egy adott kor szerint vannak berendezve és nem is feltétlenül úgy, ahogy azok eredetileg kinézhettek. Ügyesen ötvözik korhűn berendezett részleteket a hagyományos értelemben vett kiállítással. Így például a tisztaszoba vánkosos ágyai vagy szekrényei, a konyha tűzhelye és sarokbútorai bármelyik tót családban ott lehettek ebben a formában. Ugyanakkor a kiállítás kedvéért vannak kinn a szép népviseletek, a menyasszonyi koszorúk, az archív képek, vagy a helyi hímzések kézzel rajzolt, csodálatos mintakönyve. Az összhatás azonban mindenképpen segít minket elképzelni az egykori lakók életét.
Na és persze minden tárgynak külön története van. Megnézhetjük, milyen is volt a lábakon álló krumplinyomó, a gomba alakú paradicsompasszírozó, és hogy milyen csöpp csizmákat varrtak a gyerekeknek (amiben persze legfeljebb templomba mehettek, nehogy feleslegesen kopjon).
A gyűjtemény különleges értékét jelenti, hogy valóban az itt élő közösség adta azt össze, nem egy távolról érkezett néprajzos vadászta össze az anyagot. Olykor ma is előfordul, hogy egy-egy adományozó, vagy annak leszármazottja betér a tájházba, hogy megnézze milyen sora van az idekerült, egykori használati tárgyuknak.
Ha valaki megnézne egy falut Budapesten, keresse fel tehát Cinkotát!
A drótos tótok egyik munkája 
A tisztaszoba 
Az a furcsa tárgy egy paradicsompaszírozó 
Az istállóban főleg mezőgazdasági eszközök láthatók. Balra az egykori vályú 
Csöpp lábbeli 
Egy hasonló téglahomlokzat pár házzal odébb. Itt az oromzatot is burkolták 
Gótbetűkkel hímzett párnák 
Kerekes kút, közel a konyhához 
Kétnyelvű tábla 
Krumplinyomó. A burgonya számos szlovák étel alapja 
Menyasszonyi koszorú 
Tót hímzésminták
A tájház előzetes bejelentkezéssel ingyenesen látogatható. A cikk elkészítéséhez a tájházat működtető Kertvárosi Helytörténeti és Emlékezet Központ munkatársai nyújtottak segítséget.