A cirkusz szóról alighanem mindenkinek más jut az eszébe. A most divatos újcirkusztól a bohócos-bűvészes-oroszlánszelídítős klasszikusig rengeteg típus, kellemes és kellemetlen emlékek. Ám alighanem kevesen gondolnak arra az attrakcióra, amit a cirkusz kétszáz évvel ezelőtt jelentett Pesten. Amikor még se bohóc, se bűvész, se oroszlán nem volt benne, ellenben újnak nagyon is új volt. A Kiscelli Múzeum most nyílt kiállítása ebbe a különös világba és időszakba vezet el bennünket, amikor a szórakoztatóipar még épp úgy születőfélben volt, mint maga a főváros.
A Show és business Pest-Budán: kötéljárók, önmozgányok és más világszámok című kiállítás egészen egyedülálló Magyarországon. Tudományos igénnyel még soha nem dolgozták föl ennek a korszaknak a „szórakoztatatástörténetét”. Sőt. A kiállítás, melyhez Svédországtól az USA-ig harminc intézmény kölcsönözte kincseit, nemzetközi szinten is egyedülálló, hiszen utoljára Berlinben volt ehhez hasonló kezdeményezés, de annak is már vagy fél évszázada.
Na de milyen is volt hajdanán a cirkusz, ha nem olyan, mint most? Az első cirkusz tulajdonképpen lovak bemutatását jelentette. Hogy a körbe-körbe szaladó lovakat még érdekesebbé tegyék, artisták másztak fel rájuk, s mutattak be különböző kunsztokat rajtuk. Nem véletlen, hogy a cirkusz szót eleinte lovarkör néven próbálták magyarosítani. Érdekes, hogy a szabványos (13,5 méter átmérőjű) porondméret már a kezdetekben, a 18. század végén kialakult és azon a mai napig nem változtattak. Ilyen hosszú pályán már eléggé fel tud gyorsulni a ló, és megfelelő szögben tud rajta mutatványokat bemutatni a lovasa.
A lovas produkcióknak viszonylag gyorsan elengedhetetlen fellépőjévé vált a műlovarnő. A közönség olyannyira ragaszkodott hozzájuk, hogy időnként férfi művészek is csak úgy futhattak be sikeres karriert, ha nőnek adták ki magukat. A 19. század közepének egyik legnagyobb sztárja, Miss Ella volt, akiért egész Európa rajongott. A nevével szappanokat és fésűket adtak el. Aztán mindenki megrökönyödésére arról számolt be a sajtó, hogy hazatérve Amerikába megnősült. Mint kiderült, csak a menedzsere – ahogy akkoriban hívták, az impresszáriója – öltöztette női ruhába a nagyobb haszon reményében.
Ezzel együtt a korabeli cirkuszi világban nem csak ebben a számban lehettek sikeresek a nők, de voltak, akik egész társulatokat is vezettek. Furcsa, hogy a későbbi nőjogi mozgalmak nem fedezték fel maguknak őket. Pedig az 1800-as évek elején, az akkor még egyértelműen férfiirányítású társadalomban sok fős társulásokat, komoly vállalkozásokat irányítottak nők, olykor komoly nemzetközi turnékat menedzselve.
Merthogy a cirkuszhoz természetesen már a kezdetektől hozzátartozott az utazás. Nem voltak akkora városok, amelyek helyben el tudtak volna tartani egy-egy mutatványos társulatot. Érdekes, hol is léptek fel ezek mondjuk Pesten. Ha az előző századfordulóra gondolunk, akkor a két liget ugrik be: a Városligetben ma is ott a Nagycirkusz, a Népligetben pedig a Mutatványos tér őrzi nevében a régi szórakoztatás emlékét.
Ezek a helyek azonban a reformkorban még nem léteztek. A kiállításon egy meglepő térkép szemlélteti, hogy a városon belül hol kaptak fellépési lehetőséget a társulatok. Például a Duna-part ma már belvárosi szakaszán épp úgy, mint a jelenlegi Kálvin téren. Sőt, akkoriban a színházak sem csak Thália szentélyei voltak, hanem olykor lovas produkciókat is rendeztek bennük!
Igaz, annak nem mindenki örült, amikor a Nemzeti Színházban a kor ünnepelt bűvésze, Döbler lépett fel. Na persze nem azért, hogy mit keres itt egy illuzionista, hiszen akkoriban erőművészek is kiálltak a színpadjára – hanem azért, mert német volt. Végül hatalmas sikert aratott, és olyan népszerűvé vált, hogy neve egy időre a köznyelvbe is beépült. Ha valaki trükkösen vagy nyom nélkül tüntetett el valamit, arra azt mondták „a la Döbler” tette. (Esetleg „a la Bosco”, utalva nagy versenytársára.) A kifejezést leginkább persze politikusokra és a rájuk bízott pénzre használták.
Szóval a ma „magas művészethez” sorolt produkciók még nem váltak el a szórakoztatástól, így a közönség is vegyes volt. Tschuggmall irányítható bábakrobatái például olyan népszerűek voltak a felsőbb körökben is, hogy uralkodói udvarokban léphetett fel velük. Előadását Széchenyi és Vörösmarty is látta, utóbbi alkotta meg rá a „csoda-bábgépely” kifejezést. Ezekből a bámulatos figurákból mára alig maradt néhány, videón azonban láthatunk párat működés közben. Sőt, a Tintaló Társulatnak köszönhetően egy légtornászbábu rekonstrukcióját magunk is megmozgathatjuk a kiállításon.
Leghamarabb a kötéltáncosok és artisták, majd fokozatosan az erőművészek, zsonglőrök, bűvészek, bohócok is csatlakoztak a cirkuszokhoz. Érdekes, hogy bár a cirkusz születése a lovagláshoz köthető, a többi állat csak jóval később vált a produkció részévé. Persze két évszázaddal ezelőtt is léteztek állatseregletek, vagyis menazsériák, ezekben azonban nem nagyon volt szó idomításról. Az itt bemutatott állatok önmagukban is annyira érdekesek voltak a látogatóknak, hogy nem volt szükség külön produkcióra. Sőt! Előfordult, hogy egy menazsériát ábrázoló nagyméretű kép megtekintéséért is pénzt fizettek az érdeklődők. Az elhullott állatok pedig olykor a Nemzeti Múzeumba kerültek, mint különlegességek.
A kis falvakban kocsikból mutogatták a fenevadakat, a nagyobb városokban ideiglenes bemutatóhelyeket ácsoltak – és sokszor olyan borzalmas körülmények között tartották őket, ami ma már állatkínzásnak minősül, de a korban ez a fogalom így még nem létezett. Ezekben – akárcsak ma egy stadionkoncerten – voltak drágább állóhelyek, ahol egészen közel lehetett menni a különös lényekhez és olcsóbb jegyekkel látogatható emelvények. Az egzotikus állatok között olyanok tűnnek fel, mint a szarvorr (orrszarvú) vagy az amerikai tigris (jaguár). Az óriáskígyó szinte állandó szereplője volt az ilyen állatseregleteknek, hiszen kellően nagy és félelmetes, ugyanakkor nyugodtan bárki nyakába tehető, ahogy azt ma is megteszik gyakran az állatbemutatókon. Ráadásul elég havonta egyszer etetni.
Míg az állatszelídítők végül a cirkuszokban kötöttek ki, voltak produkciók, amelyek soha nem váltak a részévé. A léghajók például látványos, ám annál veszélyesebb mutatványt jelentettek. Az akkoriban még teljesen irányíthatatlan járművekkel ott értek földet, ahol tudtak, ami az esetek jelentős részében nekicsapódást jelentett valaminek. (Ottjártunkkor még az előkészítés fázisában járt az ezt modellező virtuális bemutató, de ha minden igaz, egyel majd mi is „nekirepülhetünk” a múzeum épületének.)
De nem jutottak cirkuszba a vízen járók, az önmozgányok, a duettet daloló sziámi ikrek – kiknek egyik fele alt volt a másik szoprán –, meg a titokzatos azték gyerekek sem. Talán nem is baj. Már csak azért sem, mert mi viszont megnézhetjük őket a Kiscelli Múzeum kiállításán május 1-ig.
