Rég volt, hogy egy házért olyan önfeledten tudjak lelkesedni, mint a most megnyíló Walter Rózsi-villáért. Egyszerűen teljesen magával ragadott. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy így lesz ezzel mindenki, akit kicsit is érdekel a két világháború közti modern életmód és építészet. Egy szóval mindaz, amit a népnyelv mifelénk Bauhausnak mond. A Bajza utca 10. alatt található, korhűen helyreállított egykori családi ház mostantól az Építészeti Múzeum otthonaként várja a látogatókat.
Zubreczki Dávid írása
Hogy miért vagyok ennyire oda érte? Először is azért, mert ehhez hasonló dolgokat leginkább csak Németországban láttam eddig, amikor a Bauhaus századik születésnapja alkalmából kicsit körbejárhattuk a szentélyként tisztelt lakásokat. A legendás iskola szállóként működő egykori kollégiumi szobáit, meg Klee és Kandinszkij ikervilláját Dessauban, Gropius berendezett dolgozószobáit, vagy épp az irányzat előfutárának tekinthető Henry van de Velde lakóházát Weimarban.
Persze a két világháború között számos színvonalas modern lakóház épült Budapesten is. Olyan azonban, amely kívül-belül korhűen helyre van állítva, alig akad. Olyan pedig, amely látogatható lenne ezek közül egy sincs Pesten. Budán is szinte csak a Nagy Imre Emlékház, de ott – érthető módon – nem az építészeti értékekre került a legfőbb hangsúly a funkcióváltáskor.
A Walter-villa építészetileg is komoly értéket képvisel. Tervezője, Fischer József a korszak egyik legfontosabb modern építésze volt Magyarországon. Állandó statikusa felesége, Pécsi Eszter volt, aki ennél az épületnél is a munkatársaként közreműködött. Hogy mennyire nem csak a férje árnyékában alkotott hazánk első mérnöknője, azt szépen példázza, hogy miután emigrációba kényszerült, 1965-ben ő lett az év statikusa az USA-ban.
A villa történetéhez hozzá tartozik még egy fontos nő: természetesen a névadó Walter Rózsi. Korának ünnepelt operacsillaga volt, aki a férjével, Radó Gézával együtt építtette a villát a Városligeti fasor közelébe, két korabeli szanatórium szomszédságába. Meglepő módon úgy adtak megbízást Fischernek, hogy még csak a ház utcai homlokzatának tervét ismerték. Állítólag mikor Walter Rózsi először látta meg, milyen lett a kerti homlokzat, az építész nyakába borult és sírni kezdett örömében.
A mindössze fél év alatt (!) felhúzott épület valóban nagyon látványosra sikerült. Gyakorlatilag a Le Corbusier féle elvek tökéletes illusztrációja: pillérekre van állítva, lapostetős, tetőteraszos, hatalmas ablakain dől be a fény és minden szintjén ki lehet lépni a szabad levegőre. Ezek közül a leglátványosabb az első emeleti terasz, melyről egy izgalmas ívű és feltűnően keskeny lépcső vezet le a kertbe.
Az impozáns villában az államosításig maradhattak építtetői. Utána a szokásos, szocializmusra jellemző épületsors várt a házra: funkcióváltás, majd a belső terek felszabdalása igénytelen elfalazásokkal. Az épület ékét jelentő lépcsőt is elbontották. Az időközben kórházzá alakított szanatóriumok újabb épületekkel egészültek ki, az egykori villából gyermekorvosi rendelő és óvoda lett. Ekként működött egészen 2009-ig, majd 2017-ben a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központhoz került. (Amit a köznyelv amúgy egyszerűen Építészeti Múzeumnak hív. Én is.)
Ez külön öröm! A „múzeum” szó ugyanis a legtöbb ember számára egy olyan épületet jelent, ahova be lehet menni és abban kiállításokat lehet megnézni. Még akkor is, ha valójában ennél jóval többet takar ez a fogalom. Márpedig az Építészeti Múzeum hiába létezik 1968 óta, egészen mostanáig nem volt állandó kiállítótere. Hát most lett, nem is akármilyen.
A Walter Rózsi-villa felújítása 2020 őszén kezdődött meg Kokas László építész tervei szerint és elsősorban Ritoók Pál főmuzeológus kutatásai és útmutatásai alapján. A belsőépítész Bódiné Kersner Katalin volt, a tájépítészeti kialakításáért a Szabó Gábor és Papp Katalin (Tér-Team) felelt. Az eredetinél nagyobb kert megidézi korabeli formákat és anyagokat, de alkalmazkodik az időközben felnőtt fákhoz is.
A rekonstrukció során számos eredeti elemet sikerült helyreállítani. Ilyen például a gyönyörű belső falépcső, mely a két emeleti szintet köti össze, illetve az első emeletre vezető kőlépcső. Ez utóbbi nem igazán jellemző a modern építészetre, itt is csak a megrendelő által hozatott régi fokok újrahasznosításáról van szó.
A lámpák, kilincsek és számos más felszerelési tárgy sajnos elveszett, ezeket hasonlós stílusú kortárs darabokkal pótolták. Elveszett a teljesen berendezés is, bár ez talán kisebb veszteség. A friss és modern épületben ugyanis egészen átlagos középpolgári enteriőrt alakítottak ki lakói, nem túl igényes darabokkal. Az épületről és belső tereiről viszonylag sok fotó maradt fenn, amelyek egy része az e házban nevelkedett – ma Dél-Amerikában élő – Radó-Walter Marika családja jóvoltából került az Építészeti Múzeumhoz.
Ezek egy része a ház történetét bemutató állandó kiállításon tekinthető meg, melynek kurátora Kovács Dániel művészettörténész volt. A kiállítás a földszinten kapott helyet, nagyjából az egykori – a szocializmus idején teljesen eltűntetett – garázs helyén. Leginkább ezen a kiszolgáló szinten történtek komolyabb változások, ahol egykor a konyha és a házmesteri lakás volt. Az első emeleten alakították ki a közösségi tereket: az ebédlőt, a nappalit, a „fogadószobát”, és innen nyílt a nagyterasz is. A másodikon kaptak helyet a hálószobák, a gyerekszoba és a fürdőszobák.
Hiába modernizmus és hiába harmincas évek villa, még itt is teljesen természetes volt, hogy az igényes kialakítású díszlépcsők mellett külön csigalépcső van a cselédeknek. A legfelső és a legalsó szint amúgy csak ezeken keresztül érhető el. Az előbbi egy kert alá nyúló kis bunkert jelent, az utóbbi a tetőteraszt, amelyhez egykor nagy valószínűséggel zuhanyzó is tartozott.
Az emeleti szintek adnak majd helyet az időszaki kiállításoknak, melyek közül az első a házzal együtt nyílt meg Színtér és lakótér – modern házak Magyarországon 1928 – 1945 címmel. Ritoók Pál főkurátor, illetve Magyaróvári Fanni Izabella és Sebestyén Ágnes Anna kurátorok segítségével a korabeli lakások belső tereibe tekinthetünk be. A kiállítás beosztása követi a házét, tehát mondjuk a gyerekszobában egy harmincas évekből származó rácsos ágy fogad bennünket egy óvodai öltözőszekrénnyel, a dolgozószobában pedig Fischer József dolgozóasztala legendás Breuer-székekkel.
Ez utóbbiak különlegessége, hogy nem csak azért kötődnek Breuer Marcellhez, mert ő volt a tervezőjük, de alighanem ült is bennük. Ugyanis mielőtt nyugatra emigrált volna, a Bauhausból hazatérve közös irodát indított Budapesten Fischer Józseffel és Molnár Farkassal. E bútorok ekkor kerültek Magyarországra.
A fürdőszoba legfőbb kincse, látszólag egyáltalán nem különleges. A helyreállítás során előkerült ugyanis néhány eredeti csempe, amelyek avatatlan szemnek teljesen átlagos, „kórházzöld” színű daraboknak tűnnek. Olyanoknak, amelyekkel a huszadik század második felében gyakorlatilag minden közintézményben találkozhattunk. Csak hogy ezek a harmincas években készültek, amikor még egészen merész, egyedi, luxust tükröző burkolatnak számítottak. Hasonló átalakuláson mentek keresztül azok a gömblámpák is, amelyek a teraszt világítják meg: ami a két világháború között az újra nyitott felső tízezer hóbortját szimbolizálta, az a hatvanas évekre az iskolai folyosók elmaradhatatlan darabja lett.
A kiállítással egyetlen bajom volt: hogy ideiglenes. Egyszerűen nagyon hiányzik Magyarországról egy ilyen látogatható gyűjtemény, amely hitelesen mutatja be az egykori modern otthonokat. (Igen, ez is olyan dolog, amit irigykedve néztem a német Bauhaus épületeket járva.) Szóval sajnáltam, hogy ez nem marad itt örökre. Másfelől teljesen megértem, hogy nem válhat statikussá a kiállítótér, főleg amíg csak egy ilyen kicsiny épületet birtokol csak a múzeum.
Mindenesetre nagyon bíztató az első kiállítás, joggal remélhetjük, hogy a következő is ilyen klassz lesz. Addig is nézzétek meg ezt, nem fogjátok megbánni.
