Nem kell Budapesten születni ahhoz, hogy az ember megszeresse a várost. Sőt, egészen messziről érkezett vendégek is nyomot hagytak rajta – csak tudni kell, hol keresse őket az ember.
Kovács Krisztina írása
A tokiói könyvtáros, aki szerette a Margitszigetet
Ha bemegyünk a Centrál kávéházba, egyszer menjünk fel a lépcsőn az emeletre is – itt található Budapest legolvashatatlanabb emléktáblája. Kár érte, mert egy nagyon érdekes életútnak állít emléket.
Imaoka Dzsúicsiró 1922-31 között élt Magyarországon. Amikor 1914-ben a tokiói Császári Egyetem könyvtárosaként találkozott Barátosi Balogh Benedek néprajztudóssal, még nem gondolta, mekkorát fordul majd az élete – először csak a német tudásával segítette az elveszett magyart. Végül eljött Európába és kilenc évre itt ragadt Budapesten.
Nagy szerepe volt a japán–magyar kapcsolatok hivatalossá tételében – Japán és Magyarország között 1939 előtt még csak diplomáciai kapcsolat sem volt, Bécsben, illetve a tokiói spanyol(?) nagykövetségen tudott ügyeket intézni a pár kalandor, aki ilyen istentelenül messzire vágyott utazni. Imaoka levelei is 16 nap alatt értek Japánba a testvéreihez.
A kilenc év alatt rengeteg időt töltött a Centrál kávéházban, itt készült fel az előadásaira, amelyekből csaknem ötszázat tartott a magyar közönségnek, és itt írta az új Nippon című, Japánt bemutató könyvét – Horthy Miklós ki is tüntette érte. Vezetőségi tagja lett a Turáni Társaságnak és interjút adott Kosztolányi Dezsőnek – innen tudjuk, hogy a kedvenc helye Budapesten a Margitsziget volt, ahol szerinte bármelyik japán otthon érezné magát.
1932-ben visszament Japánba, a távolság azonban nem szakította el második hazájától. Ugyan sosem tért vissza Magyarországra, de lefordította japánra az Ember tragédiáját és a János vitézt, 1944-ben – mikor máskor? – pedig megírta A magyar irodalom történetét. Az ő nevéhez fűződik az első magyar nyelvkönyv is.
Utóbbi nemcsak a magyar nyelvnek, de a történelemnek is tükröt állít. A „Négy hét alatt magyarul /Hangarigó jonsúkan” című könyvecske tényleg 28 napra bontja a nyelvtanulást és minden fejezet végén egy idézettel vagy Petőfi verssel köszön el. Nemcsak nyelvtant tanít és szókincset fejleszt, de kultúrtörténeti áttekintést is ad a magyarokról, bár bizonyos helyi sajátosságokra nincs füle. Mi legalábbis valószínűleg nem csak a tagadás szerkezetét hallanánk bele 1941-ben az „Ő nem zsidó” példamondatba…
A nyelvkönyvnek aztán 1952-ben megszületett az átdolgozott kiadása is, amiben már kevesebb volt a „Méltóztassanak” és a „Mit csinál kend itt?”. Bár az „elvtárs” nem került bele az alapszókincsbe, az „Isten” már kevesebbszer szerepel és kisbetűvel.
Imaoka 1956-ban egészen Bécsig utazott és sokat tett a forradalom után elmenekült magyarokért. 1973-ban halt meg. Még megérte, hogy magánkiadásban megjelent fő műve a japán–magyar kéziszótár.
A dél-koreai himnusz szerzőjének szobra van a Hősök tere mellett
A Hősök tere és a Széchenyi fürdő között található Ahn Eak Tai, koreai zeneszerző mellszobra. Nem véletlenül, ugyanis 1938-41 között Budapesten élt, két évig a Zeneakadémiát tanult, többek között zeneszerzést Kodály Zoltántól. A magyar állam ösztöndíjasaként a híres Eötvös Kollégiumban lakott – ez csak a kivételesen tehetséges diákoknak adatott meg.
Többször vezényelte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát és ismerte Bartók Bélát és Dohnányi Ernőt is. Egy alkalommal, amikor egy budapesti koncert alkalmával Richard Strauss-t kellett helyettesítenie a karmesteri pulpituson, annyi munkát tett a felkészülésbe, hogy a koncert utolsó részében összeesett a színpadon – amit a magyar lapok a kivételes művészeti elhivatottság jeleként ünnepeltek.
A japán herceg és a sógun unokája nászúton
Budapest egyik legbájosabb szöglete – és az egyik legjobb randihelyszín -, a zuglói japánkert, vagyis a Varga Márton Kertészeti és Földmérési Technikum és Kollégium kertje. Bár megfelel a követelményeknek, a japánkertet nem japánok építették, hanem Varga Márton, aki 1909-től szolgálta Budapestet, mint városi főkertész, és két évtizeden keresztül irányította az általa 1925-ben létrehozott Székesfővárosi Kertészképző Iskolát.
Még megérte, hogy végignézhesse, hogyan teszi tönkre a történelem és az emberi ostobaság mindazt, amit egy élet munkájával alkotott, mielőtt 1952-ben meghalt. A kert azonban újjászületett, sőt az iskolában van egy picike múzeum, ami nemcsak az alapítónak, de a földmérő és kertész szakmának is emléket állít.
Érdemes rászánni az időt, már csak azért is, mert egy nagyon messzi vendég látogatásáról is láthatunk itt fotót, sőt korabeli újságcikket is. A zuglói japánkert ugyanis azzal dicsekedhet, hogy a japán császár öccse is megfordult itt – azóta se nagyon járt hazánkban ilyen magas rangú japán vendég.
Nobuhitót vagyis hivatalos nevén Takamacu herceget körülbelül annyian ismerik Magyarországon, mint Varga Mártont Japánban, pedig a császári család egyik legizgalmasabb tagja. Hirohito császár öccseként és a császári haditengerészet kapitányaként nem kevés bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor megpróbálta bátyját lebeszélni arról, hogy Japán háborút indítson az USA ellen – mondjuk kettőjük közül ő járt is az Államokban. Ellenezte Mandzsúria japán megszállását és a Midway-szigeteki támadás után, már 1942-ben sürgette a császárnál, hogy Japán kössön békét az amerikaiakkal.
Mindezt a naplójából tudjuk. Nagy botrány volt 1991-ben, amikor az özvegye Kikuko hercegnő – a tradicionalistákkal és a császári családdal szembemenve – hozzájárult, hogy részletek jelenjenek meg a naplóból a japán sajtóban. Mondjuk Kikukónak sem kellett a szomszédba menni bátorságért – az utolsó sógun unokájaként ment feleségül a herceghez és 90 éves korában az egyik népszerű japán magazinban sürgette, hogy nők is örökölhessék a császári trónt.
Na, az ő lépteik nyomán haladunk, ha teszünk egy kis kitérőt Zuglóba. A hercegi pár még 1931-ben, európai nászútján nézte meg a japánkertet. A legenda szerint egy teaszertartást is rögtönöztek nekik az iskolások, miután kölcsönkérték az Operaházból a Pillangókisasszony jelmezeit. A hercegi párnak elnyerhették a tetszését, mert hazatérésük után még növényeket is küldtek az iskolának. A zuglói kert legidősebb japán cseresznyefája az egyik ajándék utóda.
