Külföldi díjat már hozott a Magyarázat mindenre című film, a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál „Orizzonti” (Horizontok) elnevezésű szekciójában győzött. Milyen lesz vajon itthon a fogadtatása, meg tudja-e szólítani a kettéosztott társadalmat az alkotás, és megfogadjuk-e, amit a rendező a díj átvételekor elhangzott beszéde végén mondott: „Azt szeretném, ha elkezdenénk beszélgetni. Addig, amíg van kivel.” A Budapest TE meg ÉN podcastban Reisz Gábor volt a vendégünk.
Podcast – hallgasd meg!
A podcast elején a rendező beszélt a szereplők kiválasztásáról, a hosszú -151 perces- játékidőről és más technikai és filmkészítési érdekességekről. Nagyon hamar előkerült a politika kérdése, hiszen a Magyarázat mindenre körültekintő pontossággal mutatja be a mai Magyarország megosztottságát. Borítékolható, hogy a rendező politikai beállítottsága is fókuszba kerül majd az október 5-i bemutató után.
„Én a Fradi-Újpest meccsen vagyok a pályára berohanó félmeztelen fickó, akit elkapnak a biztonsági őrök és kivezetik. Magamat nem tartom egyik oldalra sorolhatónak sem, és szerintem rengeteg ember van, akinek a töke tele van ezzel az egésszel. Van véleményem, de annyira szerteágazó, sokrétűen megítélhető egy politikai oldalnak a viselkedése, hogy én ezt nem tudom szétválasztani. A politikus, mint ember, számomra nehezen felfogható személy vagy élőlény. Azt vettem észre, hogy az elmúlt évtizedekben elfelejtettük kimondani azt a mondatot, hogy hibáztam, tévedtem, és nincs önkritika, csak elfordulás a másiktól. Nem nyilatkoznak a politikusok, és jelzik, hogy vannak, akikhez nem beszélnek, és ez a lehető legrosszabb üzenet, mert ebben fognak felnőni a mai fiatalok.”
Reisz Gábor beszélt arról is, hogy hogyan látja megvalósíthatónak a párbeszédet.
„A kommunikáció hiánya az egyik legnagyobb témája az összes művészetnek. Kuroszavától Felliniig, Fábri Zoltántól Jancsóig ez egy visszatérő dolog, és minden korban máshogy lehet megfogalmazni. A film elsősorban felhívja erre a problémára a figyelmet, a megoldás pedig szerintem egyszerű: úgy kell beszélni egymással, hogy kicsit több időt szánunk arra, hogy megértsük a másikat, és nem pedig úgy, hogy meg akarjuk győzni.”
Az, hogy nem ítélkezni, inkább megérteni érdemes a másik embert, újra és újra visszatérő gondolat volt a beszélgetés során. Innen hamar eljutottunk a jó és a rossz viszonyának vizsgálatához is.
„Biztos sok kulturális oka van annak, hogy a történetmesélésben kialakult a jó és rossz. Könnyű ezt a narratívát használni. Csak nekem ez nem tetszik, mert az életre nem hasonlít, mert nem jók és rosszak vannak. Léteznek olyan emberek, akik bizonyos esetekben borzasztó dolgokat csinálnak, de nem hiszek abban, hogy nincsenek jó pillanataik.”
A rendező eddigi három nagyjátékfilmje (Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Rossz versek, Magyarázat mindenre) mind Budapesten játszódik. Megkérdeztük, milyen a viszonya a városhoz.
„Amikor megnyertük ezt a díjat, (…) a film producerével, Berkes Julival nem tudtuk, hogy kell ezt feldolgozni. Az olasz forgalmazó még megkért, menjek el két napra Bolognába egy vetítésre és sajtótájékoztatóra. (…) Én azt a pár napot úgy töltöttem, mint akit hibernáltak, se előre, se hátra, nem értettem, mit keresek itt. Akkor kezdtem feldolgozni, hogy mi is történt velem valójában, amikor hazajöttem Budapestre, átmentem a hídon, megöleltem a feleségemet és a barátaimat, a stábbal meg tudtuk ünnepelni a sikert. Nekem ez a hely egyszerre jelenti ezt a közeget, a barátokat, a családot, a szeretetet és egy mérhetetlenül inspiratív, fantasztikus várost.”
„Nekem mindig Budapest a legszebb. Nyilván azért, mert ez az otthonom és a hazám, és érzek valamiféle ráismerést, amit én mindig máshogy fogok érezni, mint az, aki először jár itt. Beleértve azt is, hogy amikor leszáll az ember a repülőről, és felszáll a Deákra tartó buszra, biztos bele fog futni valami mindennapi szörnyűségbe, mondjuk, hogy a buszvezető felháborodik, hogy az ajtóban állnak. Most például az volt a vicces, hogy amikor hazajöttem, késett a gép másfél órát, és oda kellett érnem egy színházi előadásra. Valamiért kifelé is fel kellett tennem a csomagot a futószalagra átvilágításra. Kérdezte a biztonsági őr, hogy sietek-e? Mondtam: nagyon. Vártam, és néztem, hogy bemegy a díjam a szkennerbe, és egyszer csak megáll a futószalag. Gondoltam, most van az, hogy azt nézik, mi ez a fekete oroszlán egy dobozban. Azt gondoltam lesz valami gond, de hála Istennek továbbment a szalag.”
A következő kérdésekre is választ kaptunk a podcastban:
- Miért választott olyan fiatal főszereplőket a rendező, akik nem képzett színészek?
- Miért nem pályázott a filmtervvel a rendező a Nemzeti Filmintézetnél?
- Milyen, a magyar politikai és társadalmi viszonyokra vonatkozó kérdéseket kapott külföldiektől a film után?
- Megmagyarázta-e a film a minket kívülről nézőknek, hogy mi zajlik ebben az országban?
- Kaptak-e ajánlatokat, megkereséseket külföldről a velencei fesztiválon elért siker után?
- Milyen film inspirálta Reisz Gábort abban, hogy filmrendezőnek tanuljon?
- Hogy alakult a velencei díj – az oroszlánszobrocska – reptéri átvilágításának esete?
- Miért jó helyszín Budapest egy filmforgatásra?
- Valóban hisz-e abban, hogy Magyarországon meg tud szűnni a megosztottság és elkezdünk egymással beszélgetni?
