Mint minden nagyobb európai város, Budapest is tele van olyan történetekkel, amelyek összekötik más országokkal/városokkal/nemzetekkel – némelyik egészen elképesztő, szivet facsaró vagy éppen vicces és mind-mind hozzátették a magukét ehhez a gyönyörű városhoz. Folytatjuk sorozatunkat további amerikai kapcsolódási pontokkal.
Kovács Krisztina írása.
4. Elvis Presley karórája
Elvis Presleynek egészen sajátos köze van Budapesthez. Először is a főváros poszthumusz díszpolgára. Két közterület is róla van elnevezve: van egy Elvis Presley Boulvard a Kőérberki dűlő és a Susulyka utca között a madárles mellett (miért éppen ott?), és van egy Elvis Presley park a Margit híd budai oldala mellett. A legenda szerint ugyanis a Király kiállt az ’56-os forradalom mellett, amikor fellépett 1957-ben az Ed Sullivan Show-ban, és felszólította a nézőket, hogy adakozzanak a magyar menekültek részére.
A wikipédia azonban erről egy szót sem említ, csak azt, hogy az adás azzal vonult be a tévétörténelembe, hogy Elvist a tévések csak deréktől felfelé merték mutatni, nehogy megbotránkoztassa a nézőket híres csípőmozgásával. Nyáry Krisztián író-kultúrtörténész aztán utánajárt a történetnek, és a forradalomról valójában a műsorvezető, Ed Sullivan beszélt – aki viszont akkoriban ismertebb embernek számított még Elvisnél is, volt, hogy több, mint 70 millió nézőt ültetett le a képernyő elé.
Mindenesetre Elvis özvegye reagált a díszpolgári címre és elküldte az akkori budapesti főpolgármesternek férje egyik karóráját. Tarlós István ezt stílusosan a „magyar Elvis”-ként ismert és szeretett Komár Lászlónak adományozta – onnan került a család akaratának megfelelően az énekes halála után a Rockmúzeumba, ahol ma is látható.
5. Harry Hill Bandholtz tábornok, aki megmentette a Nemzeti Múzeum kincseit
A Szabadság téren a legmagasabb az egy négyzetméterre jutó történelmi szobrok és aktuálpolitikai konfliktusok száma a városban. Az amerikai vonalat a nagykövetség vasrácsokkal körülvett épülete mellett a téren található két elnök, Reagan és Bush szobra erősíti, amint két oldalról közreveszik a szovjet hősi/megszállási emlékművet. Van azonban egy másik amerikai, akinek a szobra sokkal régebb óta itt áll.
1919 augusztusa a XX. század egyik legkaotikusabb hónapja volt Budapesten; a vesztes világháborút lezáró nem sok jót ígérő nemzetközi tárgyalások idején, a Tanácsköztársaság bukása után és a román megszállás idején érkezett meg ide Harry Hill Bandholtz tábornok, a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság amerikai tagjaként.
A Bizottságot éppen a román hadsereg önkényeskedései miatt hívta életre a Békekonferencia: akkoriban a román megszállási övezet a Kalocsa-Sárbogárd-Székesfehérvár-Veszprém-Kisbér magasságig tartott, a magyar kormány és a közigazgatási apparátus román katonai ellenőrzés alatt állt. Az ellenőrző Bizottság tábornokainak kellett volna rászorítaniuk a román felet a szövetségesek irányelveinek betartására.
Bandholtz tábornok október 5-én írta be magát a történelembe, amikor hírét vette, hogy a Nemzeti Múzeum elé felsorakoztak a román teherautók, hogy a múzeum kincseit elszállítsák. A legenda szerint (bár erről 1933-ban megjelent emlékirataiban nem esik szó) a tábornok egy szál lovaglókorbáccsal felfegyverkezve zavarta ki a rekvirálókat az épületből, akiknek a távol tartására végül elégnek bizonyult a Bizottság pecsétje, amivel lezárta a bejáratot.
A kincsek maradtak.
1936-ban felállított szobra érthető okokból nem kevés bonyodalmat okozott (és okoz ma is), pedig az alkotó, Ligeti Miklós annyi kompromisszumra hajlandó volt, hogy a lovaglókorbácsot a szobor a háta mögött tartja. Ez biztos nem hatotta meg a román felet, úgyhogy az amerikai diplomácia óvatosságból nem is képviseltette magát a legmagasabb szinten a szobor átadásakor.
A szobor aztán 1948-ban, az átkos amerikai imperialisták képviselőjeként elkerült a térről és csak egy nappal Bush elnök látogatása előtt helyezték vissza a helyére. A híres-nevezetes lovaglókorbács pedig stílszerűen bevonult a Nemzeti Múzeum kincsei közé – még az akkori miniszterelnök, Huszár Károly kérte el a tábornoktól köszönetképpen.
6. A tudós, aki nélkül a bölcsészeknek nem lenne számítógépe
Álljunk meg a Bajcsy-Zsilinszky út 36-38. előtt és csodálkozzunk rá a város egyik legelképesztőbb szomszédságára.
A 38-as számban lakott gyerekként Kemény János, vagyis John G. Kemeny, az időosztásos számítógép-operációs rendszer megvalósítója, a BASIC programozási nyelv megalkotója. Valószínűleg most nem kapnak tömegek a szívükhöz ezt olvasva, pedig mindkét találmány alapjaiban változtatta meg mindnyájunk életét.
Az ifjú Jánost apja a családdal együtt még a második zsidótörvény idején kimenekítette Amerikába. Kemény először a Manhattan-terven dolgozva találkozott elektromos számítógépekkel, aztán Oppenheimer beajánlotta Einstein mellé tanársegédnek, aki beajánlotta a Dartmouth Főiskola matematika tanszékére. Elég erős kezdés.
A Dartmouthban aztán Kemény és kollégája Thomas E. Kurz szerezték be az első számítógépet, 16 kilobyte memóriával és szörnyen macerás működési modellel: a felhasználó egyszerre csak egy számítást tudott rajta elvégezni, azt is előre be kellett nyújtani az operátornak. Kemény és Kurz azért találták ki az időelosztásos számítógépet, mert szörnyen utálták az egész lyukkártyás-operátoros rendszert, amely jóformán ellenségnek kezelte a felhasználót. Így már több terminálról is lehetett dolgozni, a központi számítógép osztotta be az időt, vagyis, amíg valaki gépelt, nyomtatott, betöltött lehetett más feladattal foglalkozni. Ezzel jelentősen megnövelték a processzorok teljesítményét. (Nagyon szakszerűtlen példával élve ha a lyukkártyás rendszer olyan, mint egy háziasszony autója, amit csak hétvégén használ, akkor a Kemény-féle modell olyan, mint a carsharing rendszer, amelyben bárki használhatja a kocsit. Nem kérdés melyikben jobb az autó kihasználtsága.)
1964 május elsején pedig lefuttatták az első BASIC (Beginner’s All Purpose Symbolic Instruction Code) nyelven írt programot, amely elég egyszerű volt ahhoz, hogy élvezetessé tegye a programozást. Innentől kezdve már nem a kevés kiváltságos privilégiuma, hanem egy mindenki számára érthető feladat lett, a számítógép pedig minden egyetemi hallgató által hozzáférhető eszköz – beleértve még a bölcsészeket is! (Ma már elég vicces, hogy a Nemzeti Tudományos Alap azt kifogásolta, hogy nem számítógép specialistákat, hanem egyetemistákat akarnak bevonni a programozásba).
Kemény mindig partnerként tekintett az egyetemistákra, amikor a diáklázadások idején megkérdezte az egyetemi biztonsági szolgálat, hogy mi a teendő, ha a tüntetők elfoglalják a rektori irodát, azt válaszolta:
„Adják át nekik az összes megválaszolatlan levelet, és szólítsák fel a hallgatókat, hogy mind égessék el.”
Az már csak hab a tortán, hogy a BASIC-et direkt nem szabadalmaztatták, vagyis megszületett az első nyílt forráskód. De hát mit lehet várni egy olyan egyetemi tanártól, aki szembement az egyetemi szabályzattal azért, hogy rektorként is taníthasson és nem átallott nőket, feketéket és indiánokat felvenni a főiskolára?
Aki szeretné tudni ki volt a szomszéd, elolvashatja a befejező részben
Forras: wikipedia, liveabout.com, origo.hu, adevarul.ro, epa.oszk.hu, index.hu, 24.hu, fizikaiszemle.hu, itf.njszt.hu
