Azon nevetünk, hogy az igazgatóból három is van. A középen álló igazgató éles, a másik kettő, tőle jobbra és balra életlen, homályos. Néha felemeli a papírt, megigazítja a szemüvegét, ilyenkor a keze szaggatottan mozog, mint egy gép. A töritanár is nevet. A kovid óta az összes ünnepséget kivetítőn keresztül nézzük, a tanteremben ülve. Most minden más, valahogy nem olyan, mint azelőtt. Az igazgató mögött lyukas zászlók, de ezek a zászlók direkt lyukasak, mert ma van az ötvenhatos forradalom évfordulója. Papa szerint tisztelnem kell ezt a zászlót, mert a dédi emiatt még börtönben is ült, mert a dédi soha nem bírta elviselni az igazságtalanságot, ezért is költözött ki a végén a kisduna mellé, a csónakházakhoz. Én azt szerettem a legjobban a dédiben, hogy mindig jókedve volt. Szerettem a kakaós palacsintáját, meg azt, amikor kisházat építettünk az evezőkből és a régi csónakokból. Papa szerint, ha egyedül vagyunk, akkor nincs igazságtalanság körülöttünk, a dédi ezért is hagyta ott a lakótelepet szerintem. Közben az aulában zajlik az ünnepi műsor, a bések beöltöztek forradalmárnak, a fejükön micisapka, a kezükben játékpisztoly, egyeseknél sörös üveg. A történelemtanár szerint ezek Molotov-koktélok, amin a hátsó padsorban felröhögnek a fiúk. Nem tudom komolyan venni a fiúkat, mert vagy tisztára hülyék, mintha még mindig alsósok lennének, máskor meg túlságosan komolyan veszik magukat. A bések nekitámasztják a pódiumnak a játékpisztolyt, majd néptáncolni kezdenek, a háttérben az igazgató telefonál. Papa szerint a dédi utálta a kommunistákat, ami nem csoda, ha a kommunisták miatt kellett börtönben ülnie. Én nem tudom, kik azok a kommunisták, csak ismételgetem magamban, hogy Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek, mert nagyon tetszik a dallama. A történelemtanár közben írni kezd a táblára, a címet kétszer aláhúzza, AZ ÖTVENHATOS FORRADALOM CSEPELI HŐSEI. Szeretem a töritanárt, mert nem irat velünk röpdolgozatot, és szabad tőle kérdezni, ha nem értünk valamit. A bések felmennek a pódiumra, aztán rázkódni kezd a kép a kivetítőn, majd összevissza forog, elfeketedik, teljesen sötét. Csak azt halljuk, hogy a számtektanár csúnyán káromkodik, mert ez a rohadt telefon folyton leesik az állványról, és most már tényleg vesz egy másikat. Megint mindenki nevet. Én is nevetek, pedig ma van az emlékezés napja, és ilyenkor mindig eszembe kell jutnia a dédinek meg a lyukas zászlónak. Kicsit szégyellem magam, amikor papa erről beszél, mert fogalmam sincs, mit jelent az, hogy a dédi belépett a munkástanácsba meg a Skype-bizottságba, mert szerintem olyan régen még nem is volt Skype. A papa mesél tovább, közben mosolyog, én meg csak bólogatok, mert minden olyan távoli, nem is mindig hallom a szavait, csak arra gondolok, hogy a dédi mennyi keszeget kifogott a kisdunából. Az iskolaablakon túl mindenhol panelházak, szeretem őket. Szeretem, ha este világítanak bennük az ablakok. A töritanár felírja a neveket a táblára, nyomtatott betűkkel, egymás alá, ahogy minden évben. A fiúk még mindig nevetnek valamin, és én legszívesebben rájuk kiabálnék, hogy hagyják abba, mert nemsokára a dédi neve jön, és olyankor nagyon büszke vagyok rá, hogy ő volt a dédim.
_________________________
Az írás egy tíz részből álló sorozat része, amely a Városháza parkban 2020 november 16-ig látható Pesti nők 1956 kiállításhoz kapcsolódóan született. A novellák az Énbudapestem oldalon a Kult rovatban jelennek meg.
Felkért írók: Cserna-Szabó András, Grecsó Krisztián, Fehér Renátó, Karafiáth Orsolya Kiss Noémi, Kiss Tibor Noé, Krusovszky Dénes, Mán-Várhegy Réka, Szabó T. Anna és Száraz Miklós György.
A kiállításhoz kapcsolódóan készített podcastunk ITT hallgatható meg, a kurátorokkal készített videónk pedig ITT nézhető meg.
_________________________
