„Ma is megtenném. Újra megölném azt az embert, ha a körülmények újra kényszerítenének.
Tóth Ilona vagyok. Ha élnék, nyolcvannyolc éves lennék. De nem élek. 1957. június 28-án kivégeztek. Október 23-án születtem. Valójában és jelképesen is. Huszonnégy évet éltem. Akkor vették el az életemet, amikor elkezdődött volna. A hazámért, a népem szabadságáért adtam az életemet. Nem bánok semmit, csak azt, ha orvos létemre öltem.
Azt mondtam, megtenném ma is. Rosszul mondtam. Talán már egy héttel, egy nappal később sem tettem volna meg. Soha nem tudom meg, és önök sem, pedig önök sokkal többet tudnak nálam. Én önökről semmit sem tudok. Nekem hatvanhárom évvel ezelőtt, a kivégzésem hajnalán megállt az idő. Nem tudom, mi történt az elmúlt évtizedek alatt. Remélem, jólétben és nyugalomban élnek. Biztonságosabb világban, mint ami nekem jutott.
Tóth Ilona vagyok. Éltem huszonnégy évet és kétszázhetvennyolc napot. Meghaltam a népem szabadságáért. Apám munkás volt, anyám tanárnő. Két éves voltam, amikor elváltak. Apámnak is, nekünk is nehéz sors jutott. Orvos akartam lenni, mert szerettem az életet és az embereket, harcolni akartam a szenvedés és a halál ellen.
Tóth Ilona vagyok. Embert öltem. Felakasztottak.
Tóth Ilona vagyok. Gyilkos. Éltem huszonnégy évet és kétszázhetvennyolc napot. Ha úgy történt, ahogy az iratokban szerepel, újra megtenném. Újra és újra gyilkossá lennék, hogy egyetlen élet árán életeket mentsek.
Tóth Ilona vagyok. Egy munkás és egy tanítónő lánya. A szabadságharc csillagszóró napjaiban embereket mentettem. Nem néztem, ki a sebesült – rendőr, szovjet kiskatona, forradalmár –, segíteni akartam. Gyógyítani. Mint fohászt, babonás ráolvasó éneket ismételgetem: bűnös vagyok, mint minden élő, aki a halállal harcol. Tóth Ilona vagyok. Gyilkos. A forradalom eltiprásának dicstelen óráiban állítólag megöltem egy embert, akiről alapos okom volt hinni, hogy az életünkre tör. Megöltem, hogy védjem a kórházam sebesültjeit, a pincében röplapot nyomtatókat, a bujkáló tizenöt éves szabadságharcosokat. Megtettem, mert elkerülhetetlennek látszott, és megtenném ma is. Újra és újra gyilkossá lennék.
Tóth Ilona vagyok. Apámnak Ilácska. Orvos, szabadságharcos és gyilkos.
Ha úgy történt, ahogy az iratokban szerepel, gyilkosnak ugyancsak kétbalkezes voltam: ügyetlenkedtem injekciós tűvel, méreggel, altatóval, bicskával. Pironkodik bennem a hivatásáért rajongó szakember.
Tóth Ilona vagyok. Talán sosem voltam igazán szerelmes? Felakasztottak. Elvették szerelmes éjszakáimat, a gyerekeimet, az unokáimat, havon ropogó lépteimet. Elvették a betegeimet, sok-sok embert, akin segíthettem volna.”
Tóth Ilona. Mint minden halandó: bűnös és áldozat. Még ha úgy történt volna is minden, ahogy vallotta. Megfontoltan küldték a halálba. Kipihent, jóllakott emberek juttatták akasztófára. Olyanok, akik nem kockáztatták az életüket, akik sem a remény fényes óráiban, sem a bukás sötét heteiben nem küzdöttek rettegve, kialvatlanságtól félájultan az életért. Mások életéért. A felelősségre soha nem vonhatók ölték meg. Akik kényelemben és biztonságban ítélnek életről és halálról. Az igazi gyilkosok. Ők mondták ki a halálos ítéletet.
_________________________
Az írás egy tíz részből álló sorozat része, amely a Városháza parkban 2020 november 16-ig látható Pesti nők 1956 kiállításhoz kapcsolódóan született. A novellák az Énbudapestem oldalon a Kult rovatban jelennek meg.
Felkért írók: Cserna-Szabó András, Grecsó Krisztián, Fehér Renátó, Karafiáth Orsolya Kiss Noémi, Kiss Tibor Noé, Krusovszky Dénes, Mán-Várhegy Réka, Szabó T. Anna és Száraz Miklós György.
A kiállításhoz kapcsolódóan készített podcastunk ITT hallgatható meg, a kurátorokkal készített videónk pedig ITT nézhető meg.
_________________________
