Kétféle ember van ma Magyarországon: aki tudja ki volt Radics Béla és aki nem. Az átjárást a két csoport között egy új, belföldi turistákra szabott buszos városnézés biztosítja, amely a magyar történelem egy kis szeletét új megvilágításban mutatja meg: a rock, punk és polbeat hősein és történetein keresztül.
Kézai Krisztina írása.
Fura utazás ez, ideális pasiprogram, kapcsolódási lehetőség nosztalgiázó apukák/nagypapák és a telefonjukból kirobbanthatatlan gyerekek között, akik már magyarul se hallgatnak semmilyen zenét. De bárkinek jó szórakozás, vicces és dühítő kapudrog a vasfüggöny mögötti világ felfedezéséhez.
A tánczene utáni kor – és a mi utazásunk is – a hatvanas évek után Radics Bélával kezdődik. A magyar „gitárkirály”, aki tragikusan rövid életében kijelölte a magyar rock útját, olyannyira el volt zárva a világ boldogabbik végén zajló zenei forradalomtól, hogy egy Vitray Tamás közvetítette jégkorcsolya-bajnokság kűrzenéjeként hallott először rockzenét. Szobra Budapest egyik legjobban eldugott emlékműve: Angyalföldön, a Gyöngyösi és a Vőlegény utca sarkán a sarki közérttel szemben, kb. szemben a hócsuszamlásra figyelmeztető táblával. Nem egy tipikus turistahelyszín.
De nem tipikus sztárkarrier az sem, ami a hazai rockzenészeknek jutott. Megalkuvások sora, iszonyú lélekölő küzdelem, ahol egy plakátnak is nagy, egy lemezszerződésnek pedig sorsdöntő szerep jutott. Ezek a sztárok maguk faragták a gitárjaikat, gyakran WC-deszkából és televízióból kiszerelt mágnesvasmagokból, egy olyan korban, amikor már az is lázadásnak számított, ha valakin nem volt nyakkendő és amikor a legmenőbb beszerezhető gitárok Hradec Kralovéban készültek, a ma már nem létező Csehszlovákiában. (A kötött devizagazdálkodásnak köszönhetően a 60-as évekig az Egyesült Királyságban sem volt lehetőség az USÁ-ból hangszert importálni, az ifjú George Harrison, Jimmy Page és Eric Clapton is egy csehszlovák Resonet Grazioso gitárral kezdték a pályafutásukat. (!))
Egy eredeti plakát a Woodstock-i fesztiválról
A próbáló zenekar, háttérben a Petőfi Csarnok eredeti ajtajával
A gitároknak, plakátoknak, fellépőruháknak és egyéb relikviáknak a XIII. kerületi Rockmúzeum ad helyet, ami szokatlan egy múzeum: egyrészt a kiállítási tárgyakat néha elviszik a tulajdonosaik egy-egy fellépésre. Másrészt egy rajongói-baráti társaság üzemelteti gyakorlatilag lelkesedésből. Múzeumlátogatás során az ember könnyen belebotlik egy próbáló rockbandába, akiknél jobban senki sem bizonyítja, hogy a rock hallhatatlan: a dobos Fenyő Miklós barátja, aki polgári életében cukrászként verte a habot… igen, igen, a multimilliomos jazzdobos személyesen.
Ezeket az információkat a múzeum idegenvezetőjétől kapjuk, aki szintén hobbiból foglalkozik a turistákkal. Zavarba ejtő élmény, hogy Zselenc „Zsöci” László, az Edda basszusgitárosa vezet minket – mintha az Uffiziben Boticelli sztorizgatna hogy „nem, Michelangelo nem szerette ezt az árnyalatot” vagy „mondtam is Leonardonak, hogy a másik ecsettel könnyebb lenne.” Rokon lélek a túra idegenvezetőjével, Attilával, aki ugyanazzal a lelkesedéssel próbál egyszerre kezelni gitárt, cd-lejátszót, korabeli fotókat és belesűríteni mintegy 6 órányi információt 3 órába.
Ez a városnézés átrajzolja a főváros megszokott képét: a Várkert Bazár csodás neoreneszánsz ívei közé visszalopja a fákon ülő tinédzsereket és a tízezres tömeget, a Duna-partra Cseh Tamás Antoine és Desiréjét, a Tabánba a Kékhajú lányt, a szomszédaink közé Takács Tamást és Tátrai Tibort, a történelem szereplői közé pedig számos új szereplőt a Taurustól a CPg-ig. Ha új szemmel akarunk ránézni Budapestre, érdemes felszállni a Rock City Tour buszára – ha tudjuk ki volt Radics Béla azért, ha nem tudjuk, akkor azért.
Köszönöm az élményt a magyar rocktörténet nagyjainak és a Cityrama csapatának
