Az egyszeri nézelődő talán nem is sejti, hogy a Hűvösvölgyi út 64–66. alatti impozáns szocreál épület mennyi zseniális és világhíres magyar dolog szülőhelye volt. A magyar rajzfilmek aranykorába látogattunk a Pannónia filmstúdióban.
Kovács Krisztina írása.
Ma már nehéz elhinni, de volt, idő, amikor Budapest egyike volt a világ öt legnagyobb rajzfilmgyártó központjának, olyan vetélytársakkal egy sorban, mint a Disney, vagy a Hanna-Barbera Stúdió.
1957 és 2015 között a Pannónia Filmstúdióban legendás alkotások születtek: a kockás fülű nyúl azóta kulcstartótól bronzszoborig a város számos pontján szembejön, Hugó a víziló egy egész gyerekgenerációt ismertetett meg a depresszió fogalmával (bár a vadászatot nem szigorították, mint az USA-ban, ahol ugyanezt ez érzést nem Hugó, hanem Bambi anyukájának lelövése váltotta ki). Az idő uraitól pedig fejre álltunk és csak húsz évvel később mertük újranézni.
És itt készült az első Oscar-díjas magyar alkotás is, Rófusz Ferenc „A légy” című animációs rövidfilmje. Kár, hogy az akkori magyar kultúrpolitika még 1981-ben sem tette lehetővé, hogy a rendező személyesen vegye át. Maga a film is azért készülhetett el, mert a stúdió dramaturgja, Hankiss Elemér támogatta a tervet. Rófusz helyett végül a Hungarofilm igazgatója utazott ki az Oscar-díj átadására, akiről senki sem tudta Los Angelesben, hogy kicsoda, úgyhogy a rendőrség végül rátörte a hotelszoba ajtaját, hogy visszaszerezze az ellopott aranyszobrot.
Maga az épület 1954-ben készült, Gádoros Lajos és Mühlbacher István tervei alapján eredetileg szinkronműteremnek. A szocialista realizmus egy jobban sikerült alkotása, van valami lenyűgöző, szakrális jellege a központi átriumnak a végeláthatatlan lépcsősorokkal.
Ha belépünk az épületbe, érdemes először a főldszint bal oldali folyosóján végignézni a minikiállítást, ahol alkotónként ismerkedhetünk meg a Mézga család, a Pom-pom meséi, a Magyar népmesék, Vuk és Gusztáv „szüleivel”.
A technikaőrült látogatók örömmel üdvözölhetik a különféle ketyeréket, amelyek váratlan sarkokban emlékeznek a hősi múltról, amikor még 3600 darab kézzel készített rajz kellett egy háromperces filmhez. Az egyik falrészen pedig még ma is látható azoknak a művészeknek a szignója, akik idejártak szinkronizálni.
A legnépszerűbb látnivaló azonban az emeleti Macskafogó tárlat, ahol mellbe vág, hogy mennyi munka kellett a filmhez: látni például azokat a modelleket, amelyeknek aztán a rajzolt változata került csak a filmbe – Teufel műkezétől az Intermouse-os belépőkártyákig vagy a patkányok demóvideójáig (természetesen VHS). És elolvasható számos érdekes háttér-információ a kevésbé ismert alkotókról, például, hogy Lusta Dick trombitaszólóját maga a zeneszerző Deák Tamás játszotta fel.
Nem véletlen, hogy 1986-ban, a bemutató évében a Macskafogóra egymillió jegyet váltottak és a népszerűsége azóta is töretlen. Abban az évben Magyarország ezt a filmet jelölte az Oscar-díjra.
Az amerikaiak viszont nem igazán értették az itthoni poénokat. Megvették ugyan, tehát az Államokban is lehetett látni „Cat City” néven, de jó érzékkel éppen a legamerikaiabb részt, a patkányok dalát vágták ki belőle. Pedig az egész filmnek ez volt az alapötlete, illetve egy dal, ami Nepp Józsefnek annyira megtetszett, hogy köré álmodott egy egész filmet. És amit a Manhattan Transfer énekelt.
