El Grecóról nem tudok elfogulatlanul beszélni: amióta hetedikes koromban megláttam egy gyűrött művtöri tankönyvben a Toledo látképe reprintjét, nem ereszt “a görög” festő varázsa. A fényei, a zöldjei, kékjei és vöröseinek átható ragyogása, a képek lángolása és alakjainak hullámzása – aki egyetlen remekét látta – annak örökre feledhetetlen élmény marad. A Szépművészeti Múzeumban október 28-án nyíló kiállítás az első, El Greco életművét a hazai közönségnek ilyen átfogóan bemutató tárlat, hét szekciójának anyaga közel negyven magán- és közgyűjteményből érkezett.
Bartha Dorka írása.
El Greco meghökkentő. El Greco zavarba ejtő. Még a ma emberének is, így el se tudjuk képzelni, képei hogyan hatottak a 16. század emberére. El Greco “a görög”, hiszen neve ezt jelenti, ami jó marketingfogás lehetett és valószínűleg amúgy se tudta senki megjegyezni és kiejteni eredeti Domenikosz Theotokopuloszt – a művészettörténet egyik legmeglepőbb életpályájával rendelkezik.
Az egész élete mint egy hatalmas zarándoklat is felfogható, nem véletlenül nyit a kiállítás Szent Jakab festményével. 1541-ben, Krétán született, fiatalon a posztbizánci ikonfestészet és művészet hatott rá, megjárta Itáliát, kitanulta a velencei, római festészetet Tizianótól Michelangelóig, majd Toledóban telepedett le, és 1614-es halálig a spanyol korona alatt élt.
A kiállítás érzékletesen mutatja be ezt a nagy térbeli és stílusbeli utazást, teremről-teremre haladva bomlik ki előttünk a manierista El Greco művészi formanyelvének alakulása is. Már korai képen is hamisítatlanul ott vannak az ismerős jegyek, a senkivel össze nem keverhető árnyalatai és alakjainak formái, ám látványos az átalakulás, ahogy az ikonfestészetből az itáliai reneszánszon át megérkezik a spanyol ellenreformáció világába.
A szemünk előtt formálódik, hogy hogyan tanulja a meg a perspektívaábrázolást a velenceiektől, hogyan lazulnak fel kompozíciói és alakjai. Az Itáliában szerzett tudásának összegzése a Szent Sebestyén festmény a palenciai katedrálisból, és a Szépművészeti tulajdonában lévő bűnbánó Mária Magdolna festmény. Ez a kiállítás terében néhány pontról egymás előtt-mögött is látható képpáros az egyik legerősebb látványa a tárlatnak. A másikra, ahol szintén földbe gyökerezik a lábunk, még pár teremnyit várni kell..
Spanyolországba megérkezve legnagyobb megbízója az egyház lett, a tradicionális bibliai témákat is új megközelítésben festette meg, de különleges, szinte személyes portrékká lényegülő szentábrázolásai is egyedülállóak. Legkedveltebb témája Szent Ferenc életének – és a szokásokkal ellentétben időskorának – eseményei voltak. De az apostolok, és sok korabeli, spanyoloknál népszerű szent is megjelenik képein. Az arcukat elnézve olyan, mintha akár ismerhetnénk is őket, innen a szomszédból.
Éles a kontraszt mondjuk Michelangelo vagy a velencei mesterek műveivel, El Greco nem a tökéletes, babaarcú szépségre és szimmetriára törekedett, hanem az egyéniségre és egyediségre.
A képek másik különlegessége, hogy még ebben a steril múzeumi környezetben, a 21. század emberének is át tudja adni a vallásosság lényegét, vagy legalábbis valami megsejthető lesz belőle. Bár a képek drámaiak, nem a pátosz van a képeken, hanem valami transzcendens, tiszta erő, a vallás privát, csakis az emberi lélekre és istenére vonatkozó kapcsolatból mutat meg valamit.
Az utolsó teremben pedig kései, már-már látomásszerű műveiből látunk párat, ezekkel évszázadokkal megelőzte korát. Itt van az egyik legzseniálisabb műve, az örvénylő (toldeói) táj előtt tengeri kígyókkal harcoló Laokoón. A hellenisztikus szobor a a korszak nagy régészeti felfedezése volt, ez ihlethette El Greco egyetlen mitológiai témájú festményét. A történet szerint a trójaikat a vesztükre figyelmeztető Laokoónt és fiait két tengeri óriáskígyó emésztette el. Igazi szenzáció, hogy a festmény az amerikai, National Gallery of Art-ból Budapestre érkezhetett.
A kiállítás nem hatalmas, mintegy hetven művet vonultat fel, amiből több mint félszáz El Greco alkotása, de úgy, hogy az ember percekig áll egy-egy kép előtt, és ezek közül nem egy hatalmas oltárkép, vagy annak a része, nem érezzük kevésnek.
Furcsa csavar még a történetben, hogy 1614-es halála után, minden zsenije ellenére hosszú időre elfeledték, és csak a 19-20. század fordulóján fedezték fel újra. Egyik leglelkesebb gyűjtője éppen egy magyar, Nemes Marcell volt, akinek egykori gyűjteményéből került frissen hosszú távú letétbe a Szépművészet gyűjteményébe Gonzaga Szent Alajos képmása című festménye is.
