Több évtizedig tartott, amíg a Nagykörút általunk ismert vonala mentén felépültek sorban a házak. És bár már meséltünk arról, milyen orbitális tévedés él a köztudatban a Körút kapcsán, vagy hogy milyen kulturálisan pezsgő élet zajlott itt a kávéházakban, mozikban, vagy hogy éppen mennyi híresség – Latnivots-tól Faludy Györgyig – lakott a mentén, de hogy kik is építették fel a bérházakat, kik látták meg a vissza nem térő lehetőséget egy-egy befektetésben, arról kevés szó esett. Pedig ez sem kevésbé izgalmas történet. Ahogy a korabeli újság hasábjain írták,
“… az utat apránként hasították ki, egy darabkáját a Nyugati pályaudvar előtt, másikát a Király utcai sarkán, egyet a Kerepesi út szögletében, és egyet a Baross utcától jobbra vágták bele a régi kis utcákba.” (Pesti Napló, 1906. február. 17. (47. szám))
Ezen meglévő útszakaszok alapján némi fantáziával el tudta képzelni a befektető, hogy milyen lesz majd az út, ha egyszer elkészül. De addig a Fővárosi Közmunkák Tanácsának számos nehézséggel kellett megküzdenie. A telkek sokszor körülményes kisajátítása és a régi épületek bontása mellett lassította a folyamatokat, hogy a Sugárút építéséhez képest a körútra kevesebb pénz állt a Tanács rendelkezésére, így az utat csak lassan tudták megnyitni.
Az építési kedv ösztönzésére bevezetett adómentesség feltételeit időről időre módosították, így az 1884-es törvény szerint olyan épületek után is járt a kedvezmény, amelyek csak egy emeletesek voltak, de rendelkeztek további emeletek építésére alkalmas alapfalakkal. Az építtetők ennél nyilvánvalóan magasabb házra vágytak, hogy a több kiadható lakásból hamarabb megtérüljön a befektetés. Az adómentesség fontos feltétele volt, hogy az építkezést tíz éven belül be kellett fejezni.
A körúti házak tervezőinek neve sokszor szóba kerül, így most az egykori tulajdonosoknak eredünk a nyomába az egykori Teréz és a Lipót körúton. Míg a Sugárút (ma Andrássy út) építtetői között többnyire az öröklött és pénzarisztokrácia képviselőit találjuk, mint a Saxlehner, Haggenmacher és Pallavicini családok, addig a Nagykörút egészére elmondható, hogy inkább a gazdag polgárság terepe volt, akik sokszor jó nevű építészeket kértek fel bérházuk terveinek elkészítésére. A kedvezmények dacára eleinte azért vásároltak kevesen telket a körút vonalán, mert a tőkések nem szívesen fektették pénzüket zsákutcákba és hozzá nem férhető ingatlanokba, ezért volt fontos az út megnyitása. Kétségtelenül vonzóbb lehetett az Oktogon környéke, mert a Sugárút presztízse néhány év alatt felértékelődött, illetve a nyolcszögű tér mentén 1875-re felhúzták a négy sarokházat, így talán nem véletlen, ha a közelben a fentiekhez hasonlóan jó nevű családok vásároltak ingatlant, egyszerre akár többet is.
Köztük volt volt Tornyai Schossberger Henrik nagybirtokos, kereskedő és perzsa konzul, aki a Király utca és a Szófia utca közötti telkeket vette meg és Schmahl Henrik építészt három önálló lakóház tervezésére kérte fel, egységes homlokzati kialakítással (Teréz krt. 1., 3., 5.). Az 1885. júliusában kelt, az adásvétel tényét rögzítő telekkönyvi feljegyzésben az a korlátozás is szerepel, hogy 1888. november 1-ig köteles egy új, két- vagy három emelettel bíró lakóházat felépíteni a telken.
A család nevét nevét leggyakrabban a turai kastélyuk kapcsán említik, de Aszódon tizenhatezer holdas birtokuk, a Nógrád megyei Selypen cukor- és agyagipari gyáraik voltak. Schossberger Henrik élénk társadalmi életet élt és nagy házat vitt Andrássy úti otthonában. Fontos megjegyezni, hogy ezek a családok jellemzően nem költöztek be a körúti bérházba, inkább befektetésnek szánták és megtartották belvárosi otthonaikat.
Talán nem véletlen, hogy szintén Schmahl Henriket kérte fel bérháza megtervezésére a bécsi Richard von Dräsche-Wartinberg, akit a Teréz körút 22. szám alatti Richárd-udvar egykori tulajdonosaként jegyeznek. Dräsche, a Wienerberger Téglagyár alapítójának fia, 1884-ben kapott bárói címet I. Ferenc Józseftől, így bekerült az arisztokráciába. 1885-ben éppen Schossberger Henriktől vásárolta a telket, aki a jelek szerint több befektetést is eszközölt a környéken. Ő sem költözött a körúti bérházba, a bécsi Operával szemben álló és Lotz Károly munkáival is büszkélkedő palotájában élt. A sarokház Teréz körúti oromzatán ma is látható a családi címer a nagy D és W betűkkel.
Dräsche saroktornyos bérházával szemben, az Andrássy úton és a város több pontján számos ingatlannal, gőzmalommal illetve sörfőzdével büszkélkedő, nagyiparos Haggenmacher család vásárolt telket 1884-ben, a Teréz krt. 21. szám alatt. De akkor már övék volt a Zichy utca és a körút sarkán álló telek (30. szám) illetve a család a Lipót körúton is komolyabb befektetéseket eszközölt. A Haggenmacher-féle gőzmalom a Honvéd és a Szemere utca által határolt tömböt foglalta el, így két hatalmas bérházuk (Szent István körút 13. és 15.) ennek a helyén épült fel. De ezeken kívül a szerényebb külsejű, Lipót körút 9. szám alatti lakóházat is ők birtokolták.
A bank- és váltó üzlettel rendelkező Politzer Zsigmond és Politzer Gusztáv szintén gazdag ingatlan portfóliót tudhattak magukénak (Teréz krt 25., 30. és 47., utóbbit Schmahl Henrik tervezte), valamint szólni kell még Löwy Antalról, aki pár éven belül a Teréz körút mindkét oldalán szerzett egy-egy telket, a mai Művész Mozi melletti 28. valamint a 33. számút.
Löwy “olcsó kamat és törlesztés mellett hirdetett kölcsönöket az érték ¾ részéig” budapesti házakra. A Teréz körúti tranzakciókról az újságok is megemlékeztek, ahol a “meggazdagodott pénzágens”-ként aposztrofált Löwyt e két ingatlan kapcsán ingatlanspekulációval vádolták.
Végül meg kell még említeni Gaál Bertalant, a bécsi Műegyetemen végzett építészt, aki számos, Lipót körúti épület kapcsán volt érintett. Építtetője és tervezője is volt a mai Szent István körút 1. és a 20-as számú házaknak illetve az előbbiben sokáig élt is. Nevét az előtérben lévő latin felirat őrzi. Tervezőként jegyzi továbbá a korábban említett két szecessziós Haggenmacher-bérházat és az Erzsébet körúti, a Madách Színház helyén álló egykori Royal Orfeumot.
A Nagykörút déli végén, a Ferenc vagy a József körúti ingatlanvásárlások kapcsán kevesebb ismert név bukkan fel, de erre hamarosan visszatérünk.
A cikk elkészítéséhez a Budapest Időgép, a Hungaricana, az Arcanum, a Budapest100, a Fortepan és a Mapire.eu adatbázisait, valamint Preisich Gábor: Budapest városépítésének története c. kötetét használtam fel.
A cikk szerzője: Fonyódi Anita, Kép-Tér Blog
